Kutyák vonítanak fel az üres, sötét égre Fagyott álmaik siratják, mik nincsenek Talán az egyetlen, sápadt Holdat nézve Kaparva a csontot, s más ásott kincseket
Megkapják a járdán fekvő részeg karját Loholva meddő föld megveszett árnyaként Hogy habzó pofáik egymást széjjelmarják Nem tűrve közöttük korcs-fajzott gyáva vért
Eképp támadt, rohant rám az eltemetett múlt Felszaggatva már-már gyógyult, varras sebet Neved a tereken át csillag erejével hullt A nemlétbe taszított, meg soha nem született
Mert igen, helyet követeltél magadnak Ha másutt nem, szívünkbe írva ez ég alatt Hol kőnél tartós’ban a szavak megmaradnak S könnyeink befogadják menedék-falak
Már meghaltál a világnak, kincsem, teljesen Az támaszt fel újra, ha reád emlékezem S tudom, ábránd hangod fülelni csendesen De még érted nyújtom imádkozó kezem
Gondozom virágod, s küzdök sok-sok gazzal Kertemben nem fogy az ásni való munka S Isten bölcsen egy-egy jó szóval vigasztal Mit mondania kell, bízom benne, tudja
De nap végén este jön, sápadt Holdra nézve Kaparva a csontot, s más ásott kincseket Kutyák vonítanak fel az üres, sötét égre Fagyott álmaik siratják, mik nincsenek
2008-02-20 |