Korán ébredtem. A szokottnál is korábban, így az óra nagymutatója még a hatot sem érte el, én már ott kuksolok a számítógép előtt, s az Arnóval készült közös fotóinkat tanulmányozom. Melyik legyen az? Előttem egy füzetből kitépett kockás papír nyugszik az asztalon, rajta alig olvasható számok, irka-firkák, némelyik gondosan áthúzva egy vonallal, akad azonban, ami durva fekete krikszkrakszokkal van átsatírozva, mintha dühös lettem volna a szóra, melyet eltakar. Listát készítettem. Gyakran teszek ilyet, amikor nem tudok dönteni valamiben. Papírra vetem tanácstalanságom tárgyát, majd jönnek az érvek, ellenérvek. Ezúttal csupán egy-egy a képre jellemző jelzőt biggyesztettem a lapra, egészen pontosan tizenegyet, majd ahogy másodjára, harmadjára is szemügyrevettem a kiválasztott fotókat, szépen lassan leszűkült a kör. Mostanra csak kettő maradt: „kirándulós” és „szilveszteri”. E kettő között vacillálok.
„Kirándulós”. Két éve készült, amikor Arnóval Egerben töltöttünk egy hétvégét. Emlékszem, milyen izgatott voltam. Már maga a tudat, hogy egy hotelben szállok meg a kedvesemmel, felvillanyozott. Előtte sosem volt részem ilyesmiben. Hasonló érzéssel töltött el, mint a jogosítvány megszerzése, úgy gondoltam, még egy élménnyel több, amitől felnőtt nőnek érezhetem magam. Még az is szöget ütött a fejemben, hogy a személyzet biztosan szüntelenül rólunk susmog, figyelik minden egyes mozdulatunkat és titkon irigylik szerelmünket. És felettébb élveztem agyament teóriám.
„Szilveszteri”. Ami azt illeti, ez sem a friss fotóim közül való, egy évvel ezelőtt készült. Idei önmagammal közel sem vagyok megelégedve, és szorult belém annyi hiúság – tán még több is –, hogy nem küldök el olyan képet egy vadidegen férfinak – pláne nem Művész Úrnak –, amin nem tetszem magamnak. Egy fekete-fehér kép, kissé művi, de tagadhatatlanul jól nézünk ki rajta, talán még egy magazinban is megállná a helyét.
Azt hiszem, e mellett döntök! – s egy hirtelen lendülettel áthúzom „kirándulós”-t a füzetlapon, megnyitom a postafiókom, s gépelni kezdem a sorokat, melyek az elmúlt fél órában már vagy százszor, százféleképpen megfogalmazódtak fejemben.
Kedves ’Művész Úr’!
Köszönöm, hogy a szűkös határidő ellenére sikerül időt szakítanod rám. Levelemhez csatoltam a képeket, többet is, ahogy kérted. Számomra a fekete-fehér a legkedvesebb, de a végső döntést rád bízom, elvégre te készíted a rajzot!
Köszönettel:
Paál Emília
Egy pillanatra felkapom a fejem, s eltűnődöm, kell-e mentegetőznöm a történtek miatt? Nem ismerem őt, és vajmi kevés esély van rá, hogy valaha is összefutok vele az életben. De mégis… Az a válasz… Mintha csak felhívás lett volna keringőre. Márpedig nem jellemző rám, hogy csak úgy csendben tudomásul veszem az ilyesmit. Csak azt nem értem, hogy lehet, hogy már most fenemód lelkifurdalás gyötör, holott még el sem küldtem azt a nyamvadt levelet? Annyi baj legyen… S ezzel odabiggyesztek egy szellemesnek vélt utóiratot, melyben a szakdolgozatomra, s a konzulenseimmel való sűrű levélváltásokra hivatkozva kérek elnézést a bugyuta névaláírásért.
Úgy gondoltam, ezután majd megkönnyebbülök, ám számításaim tévesnek bizonyultak. Valami odabenn nem hagy nyugodni. Megjelenik egy kép. Látom magam előtt saját szívemet, mintha kisebb-nagyobb kamrákra lenne osztva, bennük filmcímekkel, könyvborítókkal, ételekkel, italokkal, színekkel, illatokkal, pillanatfelvételekkel, fotókkal, melyekről ismerős arcok mosolyognak vissza rám… Az egyiken Arnó! Ő, egymaga vígan bitorolja a legnagyobb kamrát. Mígnem egyszer csak szűkülni kezdenek a falak, s a mellette lévő terem veszi át a vezetést, benne egy táblával: „egy ártatlan utóirat”.
Most már egészen biztosan megőrültem! – nyugtázom. Előkapom a mobilom, és tárcsázom Zoét. Kicseng.
- Mivaaaaan? – szól bele álmosan, és bennem csak ekkor tudatosul, hoogy még 6 óra sincs.
- Uppsz, ne haragudj! Elfelejtettem, hogy ilyen korán van még.
- Mindegy, ha már felébresztettél, mondd!
- Hát csak az van, hogy jó volna, ha ma délután átjönnél. Jobb volna, ha most, de tekintettel a korai időpontra…
- Baj van? – kérdi némi aggodalommal.
- Nem. Vagyis nem tudom. Az lehet, hogy bekattantam?
- Ismerve téged? Naná! – hangosan felnevet, majd miután észleli, hogy hirtelen támadt jókedve nem bizonyul ragadósnak, hozzáteszi. - Úgy látom, ez tényleg komoly. Mi történt? Arnóval van valami? Megcsalt?
- Dehogy, Zoé! Én őt… Gondolatban.
- Jesszusom, Mili, te tényleg megőrültél… Ismerem az illetőt?
- Nem. Még csak én sem…
- Na jó! Egy szót se többet! Délután megyek érted! Öltözz melegen, sétálunk egyet! Kiszellőztetjük a fejed!
Ébren hánykolódom az ágyamban, a gondolataim sehogy sem hagynak nyugodni. Fáradtnak kellene lennem – Zoéval órákon keresztül róttuk az utcákat –, de egy cseppet sem vagyok az. Kétség kívül eredményes volt a találkozó. Zoé sokat segített nekem, bár nem hinném, hogy ezzel ő maga is tisztában van. Miután röviden felvázoltam neki a történteket, az e-maileket, a furcsa és számomra is megmagyarázhatatlan érzéseimet, az őrült látomásomat, csak annyit mondott fene nagy magabiztossággal – épp mintha csak valami szakképzett terapeuta volna -, nincs miért aggódnom. Régóta Arnóval vagyok, senkire még csak rá sem néztem ez idő alatt. Szerinte természetes, ha hirtelen tetszeni szeretnék valaki másnak is. Nem kell ennek nagy jelentőséget tulajdonítani, ez csupán amolyan múló hóbort.
Aztán csak csacsogott és csacsogott… A jól fizető új állásáról, a pasijáról, akivel fél éve, ha együtt vannak, de már összeköltöztek és közös autót vettek. Aki egy valóságos sztahanovista, és ő pont úgy érzi magát mellette, mint egy kis üzletasszony feleség, míg a kedvese tárgyalásokon van, ő a plázában korzózik. Aki elhintette, hogy ne lepődjön meg, ha a közeljövőben előáll egy eljegyzési gyűrűvel. Aki annyira, de annyira fantasztikus, és ő biztos benne, hogy vele szeretné leélni az életét.
Én meg csak hallgattam, és közben alattomos módon arra vártam, mikor mond már valami rosszat, valami kiábrándítót erről a bizonyos tökéletes férjjelöltről. De nem hangzott el ilyesmi. Én pedig tovább sárgultam az irigységtől, és közben számtalan kérdés vert gyökeret bennem. Többek között az, hogy én miért nem érdemlem meg mindezt? Hogy miért van az, hogy egyesek csak csettintenek egyet, és máris sínen van az életük? Én meg itt élősködöm a szüleim nyakán, mint egy istenverte pióca, és azon kívül, hogy az Arnóval való találkozások után sóvárgok, nem történik velem az égvilágon semmi. Olyannyira, hogy már egy ártatlan e-mail egy jóképű idegentől ilyen lavinákat zúdít bennem.
Zoé pedig csak csacsogott és csacsogott… És én nem haragudtam rá. Valójában nem. Jó lány. A legjobb a világon! Az egyetlen ember, akire itt haragudni lehetett, az én vagyok!
Valamit kezdenem kell magammal…
(folyt. köv.) |
