Fiatal lány lépett ki a tömbház ajtaján. Tétován indult el az utcán. Az alkony festett hosszú árnyakat a városra. A lány léptei bizonytalanok voltak. Gyakran meg-megállt, mintha maga sem tudná merre megy, hová indult. Az emberek furcsán néztek rá. Volt aki segíteni akart neki, volt aki azt hitte csak be van lőve. Ő azonban észre sem vette a segítőkész karokat, a sajnálkozó vagy lenéző tekinteteket. Csak... ment, maga sem tudta hova. Úgy érezte mintha lába ingoványba süllyedt volna, és neki nehéz volna emelni. Mellkasában olyan hideget és ürességet érzett, mint mikor az ember halálra rémül, majd rájön, hogy csak a képzelet játszott vele. De az érzés marad. Kora őszre járt, de hideg volt, hiába sütött még a lemenő nap. Az éj közeledtével feltámadt a szél. Hideg, csontig hatoló szél volt. A fák sárga és vörös lombjait megborzolta. Mintha ők is fázósan húzták volna össze magukat.
Gábor mindíg úgy hívta: világ vége szél. Úgy gondolta, ha egyszer eljön a világvége, az első jele a szél lesz. Ami sötét felhőket fog kergetni az égen. Aztán éjre vált majd a nap. Gyakran mondta, hogy ha egyszer tényleg megtörténik, az majd egy gyönyörű nyári reggelen lesz. Azon a fajtán mikor az emberek reménnyel ébrednek, a friss harmat illatát lehet érezni a füvön ami csiklandozza a meztelen talpunkat. Az a reggel olyan gyönyörű lesz majd, mint még soha egyetlen másik sem, hogy az emberek az utolsó pillanatban igazán ráébredjenek, mit is veszítettek el. És Carmen érezte, hogy az Ő számára ez az a nap.
És a szél itt volt, ahogy Gábor megjósolta. Az utca porát a szemébe szórta a szél. Kezével a szeméből törölte a port, és nem látta hogy a járda betonját felgyűrte egy mellette növő ősöreg platán. Felbukott, elterült a földön. Eldugott kis utcában járt, senki nem volt a közelében. Hátára fordult és keserves sírásban tört ki. Arcát a kezeibe temette. Nem tudta kit sirat. Vagy mit. Hogy élete legnagyobb veszteségét síratja-e, vagy saját szégyenét. Volt idő mikor azt hitte, az igaz szerelmet semmi sem győzheti le. Volt idő. De már elmúlt. Már semmi nem maradt csak az üresség és a szégyen. És a szégyenen túl, megint csak semmi. Tudta, hogy élete legszörnyűbb délutánján van túl. A nap most már lassan teljesen lement, és a hideg árnyak mintha felé kúsztak volna. Éj-karmaikat nyújtogatták felé és már majdnem elérték. Azt gondolta, ha elkapják, megmarkolják jéghideg kezükkel a szívét, hogy végezzenek vele...Aztán, mintegy varázs ütésre a köztéri lámpák felgyulladtak, és egy rémült mégis megnyugtató hang hasított az alkony csöndjébe.
-Te Szent Isten! Öreg hang volt. Egy öreg hölgy hangja.
-Kisasszony jólvan? Carmen érezte hogy vékony karok emelik a földről ülő helyzetbe. Kinyitotta szemét és a portól és a könnyektől egy aggódó öreg hölyg arcát látta. A fején kalap, régi vágású. Ruhái jólétről árulkodtak, oldalán kis bőr kézitáska. Megpróbált válaszolni. Torka száraz volt, mintha évszázadok óta nem beszélt volna. Csak halk suttogásra futotta erejéből.
-Jól..jól vagyok.
-Hát nekem nagyon nem úgy néz ki. Válaszolta az öregasszony.
-Próbáljon csak meg felállni, majd én segítek.
Carmen a öregre támaszkodva felállt, közben térde többször meg-megrogyott, bokája is fájt, tudta, egyedül nem fog tudni járni.
-Na, majd én segítek, jöjjön elmegyünk hozzám, nem lakom túl messze.
-Ne, kérem, semmi szükség rá, csak elestem, mindjárt jobban leszek.
-Kisasszony, engem ne próbáljon meg becsapni. Csak elesett? Csak egy kisgyerek sír így ha elesik. Na jöjjön csak velem, nincs ellenvetés!
Carmen nem tudott válaszolni. Rábízta magát erre a furcsa öreg hölgyre. Aki folyton kisasszonynak szólította, és olyan furcsán, régiesen beszélt.
Nemsokkal később valóban megérkeztek egy öreg, mégis jó állapotban lévő házhoz. A kis kézitáskából előkerültek a kulcsok és az udvaron keresztül a házhoz mentek. Újabb kulcs és a bejárati ajtó feltárult. Jobbra fogas, kalaptartó. A bejárati ajtó a nappaliba nyílt. Carmen nem figyelte meg különösebben, gondolatai túl kuszák volt. Egy kanapé dohányzóasztal, és rengeteg könyvesszekrény. Lerúgta a cipőjét. Fáradt volt.Ez a kis séta kiszívta minden maradék erejét.
Az öregasszony alighanem kitalálta a gondolatait.
-Bekisérem a vendégszobába ott majd lefeküdhet, látom fáradt.
A lány nem tiltakozott, nem is akart. Betámogatták a szobába és ő leült az ágy szélére.
-Mindjárt hozok egy kis teát, addig vetkőzzön le, és bújjon ágyba.
Carment a nagyanyjára emlékeztette. A kedves hang és a törődés. Az ő nagyanyja már évek óta halott volt. Nem értette, miért ilyen jó hozzá az öregasszony.
De most nem is érdkelte. Levetkőzött és befeküdt az ágyba.
Pár perc múlva az öreg hölgy megérkezett és egy bögre langyos teát hozott. A lány elsőre legalább a felét megitta. Carmen érzett egy kis rumot is a teában.
-Na és most aztán aludjon, meglátja, holnapra kutya baja sem lesz.
Azt erősen kétlem, gondolta Carmen de nem mondta ki hangosan csak keserű mosollyal félre nézett. Aztán érezte hogy egyre nehezebben tartja nyitva a szemét. A vénasszony kiment, behúzta maga mögött az ajtót, ő pedig hamarosan álomba szenderült. Előtte azonban még sokáig hallotta odakintről a szél zúgását.
Nyugodt, álomtalan éjszakája volt.
Arra ébredt hogy az arcába tűz a nap. Fájón nyitotta ki vörös szemeit. Egy pillanatra megijedt, nem tudta hogy hol van. Aztán lassan szívárogtak az emlékek a tegnap estéről. Ahogy lassan magához tért megvizsgálta a szoba berendezését. Régi bútorok, az ágya mellett éjjeliszekrény és egy szék, az ággyal szemben egy nagy ruhásszekrény, a feje felett csendéletet ábrázoló festmény. Az ablakban látta hogy a nap már magasan jár az égen, és hogy a fák már nem mozognak. Elállt a szél. Az este esett is. A bögrében még maradt egy kis tea, kis kortyokban szürcsölte. Tényleg rum volt benne, nem csodálkozott, hogy ennyire nyugodt volt az álma.Kedves kis porcelán bögre volt, liliomok voltak festve az oldalára. A széken egy vörös háziköntös volt. Carmen felkelt és felvette. Valószínűleg öreg darab volt, mint a legtöbb tárgy itt a furcsa öreg hölgy házában. Egy papucsot is talált az ágy mellé készítve.
Furcsa hangra, kopácsolásra lett figyelmes. A házból jött. Camren elindult a hang irányába. Közben keresztül vágott a nappalin. A kanapé, a dohányzóasztal ott voltak. És a falak mentén szekrények. Könyvesszekrények zsúfolásig telve könyvekkel. Képek a falkon. Főleg csendéltetek és tájképek. És a szekrényeken itt-ott egy-egy kép. Egy réges régi képen Carmen egy gyönyörű fiatal nőt látott. Úgy gondolta a harmincas években készülhetett.
-Harminc kilencben készült. Tizenhét sem voltam még. Carmen észre sem vette hogy megszűnt a kopácsolás, az öregasszony a háta mögött állt.
-Nem gondolta volna, hogy ilyen idős vagyok nemigaz?
-Öhm, hát, tudja... Carmen habogását az öregasszony kacagása szakította félbe.
-Ne mentegetőzzön kisasszony. Viszont elárulhatná a nevét, mégsem hívhatom örökké kisasszonynak nemigaz? Az arca még mindíg derűs volt.
-Carmen. Mondta halkan a lány.
-Carmen...-ízlelgette a szót az öregasszony-gyönyörű neve van tudja? Nem kell ilyen félénken halkan mondania, legyen büszke rá, nem mindenkinek van ilyen szép neve.
-Köszönöm. Felelte a lány.
-És köszönöm azt is ilyen kedves velem.
-Ó, igazán nics mit kedvesem. Az én nevem Amália. És kérem szólítson így, utálom mikor néniznek.
A lány most belátott a a háta mögött a szobába, ahonnan Amália kijött. Kis dolgozószoba volt, íróasztal, előtte szék, az íróasztalon öreg írógép, egy hamutartó benne hamvadó cigaretta.
Amália látta hogy a lány a háta mögötti szobát fürkészi.
-Írónő vagyok, tudja. De azt hiszem ez lesz az utolsó könyvem, öreg vagyok már.
-Pedig nagyon jól tartja magát. Szólt a lány.
-Ó, nem kell bókolnia egy ilyen vénségnek. Mondta az irónő és nevetett.
-Na üljünk csak le és meséljen.
A kanapéra ültette a lányt. Elővett egy doboz cigarettát.
-Kér?
-Köszönöm kérek.
-Tudja, manapság szégyen ha egy nő dohányzik. Pedig amikor én fiatal voltam egy fiatal hölgytől igenis elvárták, hogy dohányozzon. Milyen titokzatos is tudott lenni egy füstfelhőbe burkolózó bájos arc. És azok a ruhák, az estélyek, a zene...
-Na de látja, nagyon elkalandoztam. Szóval, mi az ami ennyire megviselte a lelkét?
-Hát tudja...lehet, hogy bután és gyerekesen fog hangzani...de egy férfi.
-Vajon miből is gondoltam. Szólalt fel Amália.
-Önnek nincs férje Amália?Kérdezett vissza a lány.
Az öreg irónő ismét felkacagott.
-A családom miatt fiatalon férjhez mentem. Akit el is sirattam, meghalt a háborúban. Habár nem nagyon volt időnk megismerni egymást, fél évre a házasságunkra kitört a háború.
-Azóta háromszor voltam férjnél. A negyediket tíz éve dobtam ki. Sokáig még öreg és bolond fejjel is kerestem a szerelmet. Aztán rájöttem, hogy ez a szerelem dolog nem nekem való. Én már csak elvagyok így öregesen egyedül. Nem való mellém férfi. Állítólag kiálhatatlan hárpia tudok lenni.
Közel hajolt a lányhoz.
-De ne higyjen a pletykás vénasszonyoknak. És ismét elnevette magát.
Carment meglepte ez a derű, ami az öregasszonyból áradt. A legtöbb nyugdíjas akit ismert már csak tengette utolsó napjait a semmit tevésben, egyre jobban leépültek és egyre kevesebbet mozdultak ki. Amália viszont teli volt jókedvel és életerővel. Sejtette hogy az öregasszony jókedve mögött sokkal több rejtőzik mint amennyit elárul.
-Na, de megint magamról beszélek. Pedig kit érdekel egy ilyen vén csont? Szóval, kezdjen csak bele Carmen a történetébe.
-Nem vagyok benne biztos, hogy most szeretnék erről beszélni. Mondta végül halkan.
Amália kedves, megnyugtató és eggyúttal eggyüttérző mosollyal nézett rá.
-Tudja kedvesem, néha ha valami nagyon nyomja a szívünket, a legjobb ha elmondjuk valakinek. Olyan ez mint a gyónás. Csak itt senki sem fogja felróni magának hogy vétkezett.
A lány elgondolkozott az irónő szavain. Egyre inkább úgy érezte, hogy az öreg hölgyben sokkal több rejtőzik mint amit először gondolt. Megsejtette, hogy hatalmas élettapasztalat áll mögötte, és valóban megérti és eggyüttérez vele, ekkor megnyugodott, és Carmen mesélni kezdett.
