Fanni a konyhában sertepertélt. Vizet töltött egy pohárba, felét kiitta, majd a maradékot a lefolyóba öntötte. A mosogatóban egyetlen koszos edény árválkodott. Elmosta. Bekészített egy adag kávét, majd néhány pillanatnyi mélázás után bekapcsolta a kávéfőzőt. Félpercenként megkeverte a tűzhelyen melegedő ételt. Kétségbeesve pillantott körbe, mivel tudna még egy kis zajt csapni, tettetve, hogy valami halaszthatatlan dolga akadt a konyhában. Semmi sem jutott az eszébe, így a konyhapult felett anyjára sandított, ki a nappaliban pihent a kanapén. Tv-zett. Egy szappanopera éppen aktuális epizódja ment. Ebben a részben Joséról, a vonzó spanyol vagy brazil fiatalemberről – a fene se tudja, már nyomon követni, annyiféle sorozat van manapság – lehullott a lepel. Fény derült az elmúlt időszakban produkált különös viselkedésének miértjére: miután a nagyvárosba költözött, rossz társaságba keveredett, s ő, mint a 21. század gyermeke, úgy gondolta nem árthat neki, ha kipróbál ezt-azt. Így került kapcsolatba egy drogkereskedővel… Fanni cigarettára gyújtott. Idegesen járkált fel-alá a konyhában. Olykor áthajolt a konyhapult felett, s egy lopott pillantást vetett a tv-re, majd anyjára. Az csak ült némán, s a képernyőre meredt. Fanni pontosan tudta, mi jár a fejében.
***
Két éve már, hogy Fannit felvették az egyetemre. Csak úgy szárnyalt a boldogságtól, amikor megkapta a hírt, hogy végre valahára itt hagyhatja ezt a porfészket – ahogy ő nevezte –, s ha csak kollégiumba is, de felköltözhet Budapestre. Úgy érezte, itt az alkalom, hogy kitörjön, hogy érvényesüljön, hogy az eddig unalmas vidéki kislányból végre Valaki lehessen. Miután megkezdődött a tanév, és Fanni berendezkedett új otthonában, ráébredt, hogy mégsem olyan mesés ez a hirtelen támadt önállóság. A szobatársaival ugyan jól kijött, és számos olyan élményben volt része, melyekről addig álmodni sem mert. Ha akart, múzeumokat látogatott, ha úgy tartotta kedve, moziba ment, együtt nyüzsgött a várossal, mégis úgy érezte, csupán egy szürke vidéki kisegér az utcákon rohangáló kirakatbabák között. Ezt csak fokozta napról-napra üresedő pénztárcája, mely minden egyes hétvége közeledtével hazautasította őt abba a porfészekbe - ahogy ő nevezte. Így ment ez jó darabig, míg nem egy napon egy új lány érkezett a kollégiumba, éppen Fanni szomszédságába. Cherrynek hívták, és nem csak nevével, de megjelenésével is kitűnt az épület összes lakója közül. Hosszú, fekete hajkoronájával, pirospozsgás arcával, napbarnított bőrével éppen olyan volt, mint egy indiánlány. Mindenki megfordult utána az utcán, lopva mindenki őt figyelte a metrón. Férfiak, nők egyaránt. Fannit is megbabonázta. Árnyékként követte őt mindenhová, s titkon élvezte, hogy a lánynak köszönhetően olyan emberek állnak szóba vele, akik azelőtt sohasem, olyan helyekre juthat el, ahová addig sosem, és mindaddig ismeretlen dolgokban lehet része. Így került a zsebébe a fehér por is. Az a kis tasak, mely egyre ritkábban tett hazalátogatásai egyikén kicsúszott farmerja zsebéből. A számítógépnél ült. Meg is feledkezett a zacskóról, melyet felelőtlenül a ruhájában felejtett. Amikor legközelebb eszébe jutott, a nadrágja zsebébe nyúlt, s már hűlt helyét találta – ennyire emlékszik. Aztán, mint aki megbolondult, járt-kelt a lakásban – persze ügyelve arra, hogy ne keltsen feltűnést –, s kémlelte a padlót, hátha megtalálja. Meg kell találnia! Anyja azonban megelőzte. Fanni akkor először látta sírni őt. Dühös volt és mélységesen csalódott. Soha nem gondolta volna, hogy az ő lánya ilyet tesz. Hogy kábítószerrel él. Hogy hazahozza, megkockáztatva ezzel, hogy a kisöccse rátalál… Mindketten zokogtak. Fanni a könnyeit nyeldesve fogadkozott, hogy többé nem tesz ilyet. Aztán nem beszéltek róla többé. Hogy betartotta-e a szavát? Nem tudni. Mindenestre hazaköltözött. Önszántából.
***
A sorozat véget ért. Fanni ivott még egy fél pohár vizet, majd némileg megkönnyebbülve visszahuppant anyja mellé a kanapéra, mintha mi sem történt volna – ami végtére igaz is. Egy ideig még nem szóltak. Nem néztek egymásra. Aztán ahogy múltak a percek, s a televízió az élet egy másféle tragédiáját kezdte sugározni, olyat, mi velük még nem esett meg, már nem gondoltak az esetre.
Anya és lánya ült egymás mellett. Éppen úgy, ahogy fél órája is, míg el nem kezdődött a brazil vagy spanyol szappanopera – fene se tudja melyik. És már nem gondoltak az esetre. Nem. A következő hasonló tv- vagy rádióadásig, újságban olvasott vagy a szomszédoktól hallott történetig nem.
|