Az estve mélyéből
egy violaszín alakzat
formát ölt s feljön
a pecsét –
alatta a parancsolat
Lába is van, még inkább keze
felmászik és zörget
kincsem ablakán
Felőlem álmodott,
vígan nevetett
s engem ölelgetett
Bús trombitaszó reze
a tavaszi éjtszakát vonta be
indulni kell a törökre, németre
ruszkira
űlni mindjárt a lóra
bús trombitaszóra
úgy biz a'
Sírva mentem a kvártélyáig
a városkapu mellé
könnyeim potyogtak
hol békák kvartyogtak
nyelvem bús nótára indúlt
a nyelvem árva gerlice
Süvege könnyűmtől
száz eszméletre bomolt
gyászpántlikát is kötöztem reá
bár ez szabálytalan volt
Lovára tíz rózsát hinték
abból hetet megevett
meg annyi csókot magára
utoljára szeretett
A szívem is sírt belőlem
mikor tőlem búcsút veve
“Isten hozzád” – csak ennyit szólt
s én se felele
mert nyakamba borúlt s megcsókolt
sokáig – hát hogy is szólhattam volna vele
Elment tőlem a táborba
elment biz a'
törökre, németre, ruszkira
katonavonat a síneken
ó hogy ezt kell sínlenem
Fekete föld, gyászos parlag
napnyugatnak azon ballag
menj, győzd meg az ellenséget
jobb, ha leteszi a fegyvert
ismét meglátod kincsedet
árva galambodhoz térj meg
de gyorsan
téged sóhajtó rabodhoz
kulcsosan
