-Szia Carmen vagyok!

-Szia!

-Áll még az az ajánlat a koncerttel kapcsolatban?

-Persze, péntek 8-kor a Coup de Grace előtt.

-Oké, akkor szia.

-Szia. Letette a telefont, az ablakhoz lépett. Tudta hogy fel fogja hívni, mégis érdekes volt játszani a gondolattal, hogy mégsem teszi meg. Régebben talán nem is hívta volna fel. Akkoriban még úgy gondolta hogy egy lánynak nem szabad futnia egy fiú után. Most azonban tudta hogy fel fogja hívni. Kicsit félt. Félt hogy első találkozásuk varázsát nem tudják megismételni. Hogy ami ott akkor annyira természetes volt, az most sutának és nevetségesnek fog hatni. Kinézett az ablakon, a nap nemrég ment le. Az ég alján a felhők még vörös fénnyel ragyogtak. A város közvilágítását már bekapcsolták. Odalenn az utcán emberek sétáltak. Egy férfi, aktatáskával, sötét kabátban éppen taxit fogott. Kissé odébb egy öregasszony szállt fel a buszra, senki nem segített neki. Egy lány rózsával a kezében ment át a zebrán, a világra szinte oda sem figyelve. Egy hajszálon múlott hogy nem ütötték el. Az autós káromkodott  a lány még mindig kisség kábán intett bocsánat képpen, majd tovább indult. Carmen először elmosolyodott a lány láttán, majd megriadt, mikor az autó egy hajszállal elhúzott mellette, végül pedig elnevette magát. Valaki rendesen elintézte a kislány szívét.

Úgy döntött lemegy sétál kicsit. Magára kapott valamit, zsebre vágta a kulcsait a telefonját és a cigijét majd kiment a lakásból és beszállt a liftbe.

A lift oldalának dőlt és a reklámokat kezdte el vizsgálgatni a szemben lévő oldalon.

Lakásközvetítők, pizzériák, szexshopok. Egyszer benézett egy szexshoppba még talán 16 lehetett a barátnőivel. Az eladó megunta a vihogásukat és kizavarta őket.

Kiszállt liftből. Elindult az utcán. Hétköznap este volt  még korán, de a munkából hazatartók már haza értek, a kocsmákba tartók pedig már beültek, így hát a város kihalt volt. Nem tudta merre is megy, hagyta hogy a lába vezesse. Egy dalt dúdolgatott, és teljesen megfeledkezett a külvilágról mikor felnézett és látta hogy a híd előtt áll.

Elsétálta addig ahol együtt nézték a folyót. Cigire gyújtott. Biciklisek húztak el mellette. Nézte ahogy a cigi füstjét felkapta a szél és tova sodorta. Félt. Rég nem érzett ilyen félelmet. Magától félt és attól, hogy mi lesz ha ez az egész rosszul sül el. De nem akarta ezt  a lehetőséget elvesztegetni. Beledobta  csikket a folyóba nézte hogy pörög és bukdácsol a parázs míg végül a víz elnyeli. Sohasem érezte még magát ennyire elveszettnek, sebezhetőnek. Túl sok volt benne a kétség és a félelem amivel nem tudott mit kezdeni. Nem tudta magában megfogalmazni ezt az érzést ezt a hangulatot. Hirtelen egy hidegebb szélroham érte az arcát. Ráébredt hogy miközben belefeledkezett a gondolataiba az idő hűvösebbre váltott. Összehúzta magán vékony kabátját és hazaindult.

                                    ***********************-

Elkések, elkések, elkések. A francba elkések! Ez a két szó zakatolt az agyában ahogy a buszon ült. Tulajdonképpen már el is késett, de inkább nem idegesítette magát. Dobolt a lábaival, jobbra balra kapta a fejét. Az órájára nézett. 8:22.  A francba! Igazából nem is tudta hogy mire ment el az idő talán túl későn kezdett készülődni, és egyszer csak mikor ránézett az órájára már csak azt látta, hogy biztos, hogy el fog késni. Felkapta mindenét, egy pillantást vetett a tükörbe, ocsmány, majd rohant le a buszhoz. Ami persze késett.

Valahogy szinte biztos volt benne hogy késni fog. Még volt vagy két megálló míg leszáll, mégis felpattant az ülésről, és az egyik ajtóhoz ment. Kezével a combjain csapkodott.

-Menj már menj már, menj már te rohadék! Halkan  dúdolgatta mint valami mantrát, a fogai között. Tulajdonképp nem is értette miért ilyen ideges. A hölgynek késni illik.

Halkan elnevette magát. Megnyomta a jelzés gombot. Leszállt, még volt egy kis séta a klubig.Régi épületek, eldugott belvárosi utca volt.

Rágyújtott egy cigire. A gondolatai fénysebesen pörögtek, vajon haragudni fog-e hogy elkésett, vajon meglesz-e az a varázs amit az első találkozásuknál éreztek. Vagyis érzett. Ebben sem volt biztos. Már megint ez a rohadt félelem gyötörte. És semmit nem tudott tenni ellene. Betette a fülébe a fülhallgatókat és zenét kezdett hallgatni. Beethoven Holdfény szonátáját. Sokan kinevették érte a barátok között. De őt mindig megnyugtatta. Valahogy maga előtt látta a zongoristát, aki egy elfüggönyözött szobában ül régi bútorok között, keze andalog a billentyűkön,  a függöny résein beszivárgó fénycsíkban pedig lustán kavarognak a porszemek. És ezzel rohanó gondolatai megnyugodtak, és elmosolyodott. Már magabiztosan sétált az utcán. A csillagok megnyugtatóan hunyorogtak az égen. Kicsit még mindig félt hogy talán túl sokat vár ettől az éjszakától, de már uralta félelmeit és nem azok uralták őt. Befordult az klub utcájába és meglátta a vörösen világító neon feliratot: Coup de Grace. A kegyelemdöfés.