A hely régóta működött, főleg kevésbé ismert zenekarok léptek fel, néha-néha egy-egy nagyobb név, de semmi különös. Az egyetlen dolog ami miatt idejártak az emberek a hangulat volt. Főként egyetemisták, fiatalok látogatták. Mint a legtöbb klub a belvárosban ez is pince helyiség volt, a bejáratnál nagydarab biztonsági őrökkel. A bejáratnál azonban nem egyből lépcső vezetett le, először egy rövid folyosón kellett végigmenni, itt már hallattszott a zene dübörgése. A falakon graffitik, valószínüleg a klub tulajának valamilyen ismerőse készíthette. Egy fekete szív, mellette egy fiú és egy lány árnyéka, a fiú lenézett a lányra a lány pedig a fiú mellkasát bámulta. Carmennek valamiért mindíg szomorúság öntötte el a szívét mikor ránézett, az egész rajzról valami keserű ború sugárzott. Mintha tudnák hogy el kell váljanak bármit is tegyenek, és ezt a pillanatot, mikor a két ember eggyütt van mégis magányosabbak mint valaha, ezt a pillanatot a rajzoló örökre beléjük zárta. Elérkezett a lépcsőhöz, a falak vörösek voltak a mennyezeten pedig két zöld neon cső futott végig, világítást adva a helyiségnek. Itt már kerülgetnie kellett az embereket sokan itt álltak piával a kezükben beszélgetve, nevetgélve. Mint minden hétvégén a Coup de Grace tömve volt.
Leért a terembe ahol a pult állt valamint asztalok és székek. Minden hely foglalt volt. A pultnál tömeg. A terem tulajdonképpen egy félbevágott henger formáját öltötte fel domború tégla falakkal. Az egyik végén a pult állt mellette a bejárat míg a másikban nyílt az ajtó a táncterembe ahol épp Gáborék zenéltek. A falakon uv fénnyel megvilágított amúgy láthatatlan feliratok, rajzok kígyóztak. A pult felett a bejáratnál is világító Coup de Grace neon felirat volt látható. Erős volt a füst. A pulthoz sétált,rendelt egy koktélt, közben cigire gyújtott. Mikor megkapta italát, a táncterem bejáratához sétált, közben bele-belehallgatott az asztaltársaságok beszélgetéseibe, beszéltek zenéről, kocsikról, sportról, szexről, barátokról, politikáról, szexről, könyvekről, családról, a jövőjükről, tapasztalataikról a piáról és drogról és a szexről. Lassan oda ért, és benézett, a terem kisebb volt mint az előző, ez is zsúfolásig tömve, a túloldalon pedig ott állt a színpad, amin a zenekar játszott. Elsőnek Gábort pillantotta meg, gitárral a kezében a mikrofon mögött. A színpadon egész egyszerűen egy másik ember állt mint akivel találkozott. Behunyt szemmel játszott és énekelt, és valami olyan légkör vette körül, amit nem lehetett szavakkal leírni. A zene egy pillanat alatt Carmen fülébe kúszott, és szinte kényszerítette a testét hogy mozogjon. A színpadon Gábor mellett egy gitáros volt, magas hossszú hajú szakállas srác. Egy basszusgitáros állt a másik oldalán kalapban, hátul a dobos, rövid hajú álmodozó tekintetű szemüveges, a színpad szélén pedig egy szintetizázor mellett lány ült. Hosszú göndör barna haja hátra volt fogva, kirívóan színes ruhákat rengeteg nyakláncot, karkötőt hordott.
A zenét leginkább valamilyen underground alternatív stílusba tudta volna sorolni, ám már az első gondolata az volt, hogy hihetetlenül tehetségesek. Az egész zene annyira összeállt, annyira tele volt erővel, amit más underground zenekaroknál nem nagyon érzett. Alighanem a közönség is így érezte, mozgott a tömeg, táncolt, szinte eggyütt lélegzett. Vigyázva hogy ne lökjék ki a kezéből a koktélt, előre araszolt a táncolók között. Egészen az első sorig ment majd megállt és a zenekart figyelte közben a szívószálon keresztül a koktélját szürcsölgette, mikor Gáborra révett a tekintete látta hogy szeme most nyitva és őt figyeli, ahogy Carmen ránézett a tekintetük találkozott, és Gábor elmosolyodott, majd üdvözlésképp pislantott egyet. A lány visszamosolygott és integetett. Véget ért a szám. Az emberek üvöltöttek, tapsoltak. Gábor halk köszönömmel válaszolt.
-És most következzen a legújjabb számunk, egyben készülő albumunk utolsó száma, a Libegő.
A táncolók ismét üvöltöttek, ahogy megszólaltak az első akkordok. Carmen teste már tényleg magától mozgott, magával ragadta a zene.
Gáborék még legalább egy órán át zenéltek, és Carmen lélekben eggyütt nevetett, sírt, lélegzett eggyütt élt a zenével.
Mikor a zenekar befejezte a játékát, Carmen intett a fiúnak, hogy kinnt lesz a bejáratnál, majd kisétált. A tömeg lassan araszolt ki. Mikor ki ért cigire gyújtott. Várt.
Közel negyed órával később Gábor jelent meg a kijáratban.
-Szia.
-Szia.
-Na, hogy tetszett? A lány megkönnyebbült, fel sem hozta hogy késett.
-Hát, nem akarok hízelegni, vagy bármi, de hogy a francba nem hallottam még rólatok? Iszonyatosan tehetségesek vagytok!
Gábor felnevetett. Majd elmosolyodott.
-Tudod, nemsokára felvesszük az első albumunkat, és lehet hogy már jelentkező is van a kiadására. De psszt! Ez titok! És cinkosan rákacsintott a lányra.
Most Carmenen volt a nevetés sora. Hangját nevetségesen komolyra, bizalmaskodóra váltotta.
-Ne aggódj, tőlem nem tudja meg senki. Majd kevésbé jókedvűen hozzátette.
-Amúgy sem ismerek itt még túlságosan sok mindenkit akinek elmondhatnám.
-Nos ezen könnyen segíthetünk- válaszolta a fiú-Tudok itt nem messze egy kávézót ami non stop nyitva tart. Mit szólsz hozzá?
-Benne vagyok.
Elindultak, Gábor mutatta az utat. Közben beszélgettek.
-És hogy-hogy nincsenek ismerőseid?
-Hát nemrég költöztem fel, és még nem nagyon sikerült ismerősöket gyűjteni. Kissé keserű kifejezés ült ki az arcára.
-Csak nem egyetemre jársz? Mindíg a lányra nézett ha kérdezett tőle valamit. Carmen sok emberben nem kedvelte, hogy félrenéznek ha beszélgetnek valakivel vagy a cipőjüket bámulják.
-Még nem csak szeretnék, most dolgozok, meg otthonról küldenek valamennyit.
-Oh, és hová szeretnél járni?
-Hát egyszer már jelentkeztem, a színművészetire, csak az utolsó körben végül kiestem. Ezúttal télleg keserű mosoly játszott az arcán, látszott sokkal rosszabbul érinti mint a barátok hiánya.
Gábor rámosolygott.
-Csak nem egy színésznőhöz van szerencsém?
-Hát...mondjuk azt hogy erre tettem fel az életem, ezért költöztem fel, hogy egyedül legyek, legyen időm és helyem gyakorolni, és remélem hogy ezúttal összejön a dolog.
Közben megérkeztek a kávézóhoz. Kis hely volt, de jó helyen volt, és rendkívül hangulatos berendezéssel rendelkezett. Az asztalokra kávébabok voltak festve, és rengeteg kávéval kapcsolatos reklám régi plakát volt a falakra kifüggesztve, sőt a mosdón a férfi és női alak kávébabokból volt kirakva. Az emeletre mentek a dohányzó részre, itt rattan fotelek és asztalok voltak. Leültek, a pincérnő hamarosan megérkezett és adott nekik egy-egy itallapot majd távozot. Carmen megszólalt.
-Én még sosem voltam itt, jó a kávéjuk?
-Szerintem a legjobb a városban, és nagy a választékuk.
-Hmm, és mi az ajánlatod?
-Nos, az én nagy kedvencem a Caffe au Vanille, ami tulajdonképp vaníliás kapucsínót jelent de én nagyon szeretem.
-Na, akkor én azt kipróbálom.
-Rendben. Gábor intett a pincérnőnek mire az elindult feléjük.
-Megmondom őszintén-szólt a fiú-ezen a héten te vagy a harmadik lány akivel kettesben beülök ebbe a kávézóba.
-Komolyan?
-Hát először találkoztam egy régi barátommal, akit évek óta nem láttam, utána meg a billentyüsünkkel, elméletileg az egész zenekar jött volna de mindenki lemondta.
Most meg veled...komolyan mondom szegény pincérnő nem tudom már mit gondolhat rólam.
-Ó, Gábor a női szívek gyilkosa! Carmenből kirobbant a nevetés.
Mindketten nevettek mikor odaért melléjük a pincérnő.
-Sikerült választani?
Valahogy komolyságot erőltettek magukra.
-Két Caffe au Vanille lesz. Mondta Gábor.
-Máris hozom.
Carmen a fiúra nézett.
-Mesélj te is valamit magadról! Tulajdonképpen a neveden, meg hogy játszol egy zenekarban kívül semmit sem tudok rólad.
-Mégis eljöttél, és leültél velem egy kávézóba. Carmen meglepődött. Gábornak igaza volt, tulajdonképp egy ismeretlen emberrel beszélgetett késő este egy kávézóban.
-Hát, megleptél múlt hét este, kellemeset csalódtam benned.
-Aham, értem. Hát nem vagyok különösebben érdekes ember. Huszonhárom éves korom ellenére az anyámmal élek, apám már rég meghalt, próbálkoztam egyetemmel de nem igazán ment. Most egy nyomdában dolgozom és persze zenélek. Vagyis, a zenének mindent. És ha befutunk, hülyére keresem magam, veszek tíz kocsit, elhízok és öregkoromra majd a jogdíjak eladásából fogok élni valami nálam legalább harminc évvel fiatalabb csajjal.
Elmosolyodott.
-Hmm, jó terv. Carmen is mosolygott.
Közben meghozták a kávéjukat. Lassan kortyolták, forró volt.
-Mmmm, ez tényleg finom.
-Én szóltam, ez után nem is akarsz majd más kávét inni, vigyázz vele!
-Ohh, köszönöm a jó tanácsot.
-Ohh igazán nincs mit. Megint nevettek.
-És mit szólt a zenekarod hogy így ott hagytad őket?
-Hát szerintem megértik.
-Ha te mondod.
-De ne aggódj, tervezem hogy bemutatlak nekik.
-És hogy tervezed? Sziasztok, ő itt Carmen akivel akkor ismerkedtem meg mikor éppen hányni készült valami lebuj előtt.
Gábor elnevette magát.
-Hát ez se rossz, de én úgy terveztem, hogy eljöhetnél majd esetleg a következő fellépésünkre is, és akkor majd bemutatlak nekik, mint mondjuk a legújabb barátomat, és akkor te is gyűjthetnél új barátokat, és nekik még azt is elmondhatnád hogy hallottad tőlem, hogy van aki érdeklődik a zenénk iránt, és akkor nem kéne idegeneknek elmondanod, mert akkor meg kéne hogy öljelek.
Carmen fülét igazából egy szó ragatda meg leginkább. Barát. Puff neki. Talán tényleg túl sokat várt ettől az estétől. Nem hagyta hogy meglátszanak rajta az érzelmei.
-Ó, képes lennél rá?
-Hát sok gyilkosságot tudhatok már a hátam mögött. Mondta gábor és nevetett.
-Hát jó, de ha már megteszed válassz valami stílusos módszert.
-Mondjuk keverjek szrtichnint a kávédba? Mosolygott a fiú.
-Például, aztán elvihetnél valami város széli motelbe és feldarabolhatnál és a maradványaimat egy tóba szórhatnád, vagy a folyóba.
-Inkább elégetném kevesebb nyom maradna utána.
-Nem olvastál kicsit túl sok Agatha Christie-t?
-Anyámnak megvan szinte az összes. Nagy krimi rajongó.
-Értem. Még órákig beszélgettek sok mindent megtudtak a másikról, Carmen szülei vidéken élnek és nem nézik túl jó szemmel lányuk törekvését, aki színjátszó körökbe járt már kislány korától és egész életében színésznő akart lenni vagy, hogy Gábor kapcsolata nem túl jó az anyjával az apja halála óta. Rákban halt meg, és Gábor nehezen viselte az elvesztését. Carmen évekkel később is emlékezett Gáborra mikor az apjáról beszélt. Szomorú volt ám mégis látszott rajta a síron túl is tartó szeretet. Carmen egyre inkább meggyőződött a fiú érzékenységéről és arról hogy agya elég érdekesen jár. Mindenről valami más jutott eszébe valami, ami első látásra teljesen értelmetlennek tűnt, nem a témához kapcsolódónak, de később mindíg kiderült, hogy mégis, egyszerűen csak máshogy kapcsol az agya mint másoknak. Azonban semmi nem kerülte el a figyelmét, minden apró jel, elharapott mondat végét értette, és ha kellett be is fejezte, nem volt olyan téma amiről ne beszélt volna őszintén.Beszélgettek régi kapcsolataikról, gyerekkori szerelmekről, sokat nevettek míg ezekről beszéltek.
-Még általános suliban volt az első szerelmem-mesélte a fiú-Zsuzsinak hívták, vele csókolóztam először, a farsangi bulin.
-Nekem is volt általános iskolai szerelmem, de sosem mertem elmondani neki.
-Én sem mertem ő kezdeményzett. Mire vége volt az általános sulinak, meg volt neki a fél osztály. Ismét nevettek. Gábor társaságában valahogy természetes volt ez a nevetés.
Az idő gyorsan telt és lassan már hajnali három felé járt. Carmen akármennyire is maradni szeretett volna még tudta, hogy mennie kell, a szüleihez ment le látogatóba a hétvégére.
-Ne haragudj de nekem lassan mennem kell. Szabadkozott.
-Nem haragszom sőt örülök, hogy eljöttél a koncertre és ide is. Mosolygott Gábor. A mosolya is őszinte volt, Carmen úgy érezte hogy Gábor bármit is tesz vagy mond őszintén teszi és örömmel. Ebben rejlett különlegessége, őszinteségében és életkedvében.
-Mit szólnál hozzá ha elkisérnélek a meg állóig?
-Örömmel venném.
Lassan szótlanul sétáltak. Az utcák már üresek voltak. Csak néhány buliból hazatartó fiatallal talákoztak. Egyszer csak egy lada hajtott el mellettük.
-Szervusz Béla! Intett Gábor.
-Ismered? Kérdezte a lány.
-Dehogy, de a ladáknak olyan Béla ábrázata van nem?
Carmen felnevetett.
-Néha olyan hülye tudsz lenni hogy az már nem is igaz!
-De most miért? Ha egyszer Béla feje van?
Már mindketten nevettek. Aztán hirtelen elcsendesedtek mikor odaértek a megállóhoz. Az éjszakai járat már benn állt.
-Hát köszönöm az estét, meg a koncertet.
-Nincs mit, örülök hogy teszett.
-Tetszett? Az nem kifejezés.
Gábor elmosolyodott. Odahajolt a lányhoz és egy puszit nymott az arcára.
-Nah szállj fel és vigyázz magadra. Majd felhívlak!
Carmen behunyta a szemét mikor Gábor felé hajolt, és valahol úgy érezte, hogy így volt a helyes. Talán ha túl gyorsan halad az csak elrontraná az egészet. Mindenesetre örült, hogy a fiú nem tolakodó.
-Rendben, akkor majd hívj, addig is vigyázz magadra.
-Te is! Na nyomás mert itt hagy a villamos!
Az ajtók már épp záródtak mikor Carmen felugrott, a kocsi végébe sétált, és integetett fiúnak, aki visszaintegetett, majd a villamos eltűnt egy kanayrban.
Carmen lehuppant egy ülésre, és akárcsak egy héttel ezelőtt arcát az üvegnek nyomta, és a saját arcát kezdte el fürkészni. Ezúttal azonban összezavarodott saját arcának látványától, túl sok érzelem kavargott benne. Nem pont úgy sikerült az este ahogy eltervezte, de nem tudta hogy örüljön neki, vagy bánkódjon miatta. Örült mert rengeteget megtudott a fiúról és nem csalódott benne. Talán többet ért így ez az este. Sőt, biztos.
Leszállt a villamosról, bement a tömbházba és beszállt a liftbe. Nekidőlt a lift oldalának. Sokszor úgy érezte hogy a lift mindíg megérti, akár jól érzi magát akár rosszul, a lift mindíg barátságosan döcögött felfelé. Előkotorta lakás kulcsait majd bement, levetkőzött, lezuhanyzott és befeküdt ágyába. Még sokat járt az agya mielőtt elaludt, de végül megadta magát a puha, halk, álmoknak.
|
