Voltam egyedül is boldog és bús sokaság-magányban Megvetésre méltó féreg, s kegyenc hölgyek tapsoló karában Magaslatról völgybe, merre nem akartam, utam arra vitt Fényre vágytam én is, s hogy az élet nem bottal tanít
Aztán éltem, ahogy éltem, kalács illata után vonzott a vágy Tanultam az „élni hagyni engedd, kivel egy úton jársz” szabályt Vártam ostobán csodára, s hagytam elúszni sok mentőcsónakot Ízleltem ízeket, s mind közt legédes’b kedvesem csókja volt
Hát kívánhatod-e magadtól, ha másnak mondani sem mered Terebélyes, zöldellő fává légy, folyvást buzogjon életed? Hiszen helye van szép sorban mindennek a Nap alatt A gyermek bizony meg nem áll, ha kedve úgy hozza, hogy szalad
Szabadságból építettem szivárvány-mívű hidakat nektek Mik a varázsos, meglábolhatatlan folyót átívelni lettek Hogy túlpartját elérni gyönyörűség legyen álmodóknak Ma meglegyen, amit szíveteknek ott tartogat a holnap
Mert újra mondom: írni csudajó akár semmiségről is Szárnyaló madárka lábát nem bírja bántani föld gaza, tövis Akár megvadult bivalyként ihlető szavak erdejébe tör Kifelé szőrös teste látszik, bár szelíd galamb lakik belől
Hogy pennát ragadni merjen a pallérozatlan is, az elme, nyelv Megkűzdvén félelmek dzsungelével, mit elért, többé nem felejt És bátran kitűzze zászlaját a maga alá gyűrt lehetetlen-hegyen Én hiszem, hogy meglehet, s hogy így lesz, hát így legyen!
2008-03-02 |