| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Szeretlek Ideje:: 03-03-2008 @ 06:01 pm |
|
|
|
|
| Nem érzem az ételt, nincs íze az italnak, az illatok széles tárháza bezárta kapuit előttem… Szemem egyre jobban ellenkezik az agy által adott utasításoknak, és redőzve lassan nyílik ki, ha egyáltalán megmozdul még.
Meleg van, a nedves verejték áztatta trikó, hozzátapad a hátamhoz, majd a lepedő gyűrődései nyomják fáradt, fájós tagjaimat.
Mit mondanak? A rosseb, számomra a hangok is már csak múló emlékek, melyek kavarognak enyhe szikrákat csapó fejemben. Pedig milyen hangok is voltak azok! Az éj hangjai, megannyi végigmulatott óra feledhetetlen memóriája. A nap hangjai, rádió, ami a kondi edzések közben szólt, kazetta, cd, amit az autóban hallgattam és közben figyeltem az elsuhanó tájat. A beszédek.
Te jó ég, a hangom. Most de hallatnám; anno miért burkolóztam inkább a csend nyugalmába? Nem társalogtam annyit az emberekkel, mint kellett volna, mint akartam volna… miért? Nagyon fáj, most nem tudom már bepótolni az elveszett szavakat, gesztusokat, kedves megjegyzéseket, amiket nekik adhattam volna. Most de mondanám.
Egy kedves mosoly, egy ölelés, vagy több, és most boldogabb lennék. Tudva, hogy nem tettem meg mindent, amit tehettem volna… nehéz teher, cipelni már nem bírom soká.
És simogat… keze olyan, mint egy lágy selyemkendő, ami végighull borostás arcomon. Ránézek, és könny csordul ki fáradt szemeimből, ő se bírja sokáig. A lány rám borul és átölelve zokog, suttogja a fülembe a szavakat, amik számomra többet érnek minden féle gyógyszernél, műtétnél, amik arra hivatottak, hogy megmentsenek. „Szeretlek”. Mondja. Ismétli, újra és újra, ahányszor csak bírja kiszáradt torka. Életemben nem voltam még ilyen boldog, és szomorú. Tudom, hogy volt értelme azoknak az éveknek, míg én e földi létben jártam, de nem bírom a fájdalmat tovább.
Nem fizikai kín, hanem lelki szenvedés, hogy nem tudom viszonozni többé e szavakat, nem tudom mondani neki minden nap ezután. Ez tört meg utoljára.
Nem bírom tovább.
Még látom testemet a korházi ágyon fekve egy csomó gépre rákapcsolva, a szobában többen állnak, fehér köpenyes orvos, nővér, akik kikapcsolják a lélegeztetőt, hisz többé nincs rá szükségem. Ő még mindig átölel. Sír szegény, nagyon.
Többé nem látom… csak ott fenn. Már hiányzik.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 03-03-2008 @ 06:01 pm
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 03-03-2008 @ 08:47 pm)
Comment: Micsoda fantasztikus történetet hoztál, csodaszépen írtad meg. Nagyon tetszett! Puszi: Andi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: melissa (Ideje: 03-04-2008 @ 01:39 pm)
Comment: Igen. Ez az életből ellopott, valódi és megható történet. Hányszor nem mondunk el valami nagyon fontosat, amíg tehetnénk. Amikor meg már nincs módunkban elmondani, mennyire elmondanánk!
Tetszett. Köszönöm. :-) Irén |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Zsigaiklara (Ideje: 03-24-2008 @ 11:35 pm)
Comment: Nagyon szép, és tanulságos írásod, köszönöm! |
|
|
|
|
|
