Martin már negyedik napja hánykódott a tengeren. Két napja elfogyott a vize, a só sebesre marta a száját. Úgy ült bele a vitorlásba, hogy mindegy mi lesz, csak el innnen, de most, hogy teljesen kilátástalan lett a helyzete, valami ostoba módon ragaszkodott az élethez. Ébren kell maradnia, különben vége.  A nap kitartóan tűzött, és Martin elvesztette az eszméletét.
Mikor magához tért, az első amit felfogott a víz édes íze volt.
Ki sem akarta nyitni a szemét, ragaszkodott az álomhoz.
Víz. Hűvös. Élet.
Most ez jelentett mindent.

Wachemara, a vajákos asszony még utoljára bekente az idegen sebét hamuval, aztán hang nélkül kihátrált a kunyhóból.
A kikujuk törzsében ezzel tartották távol a gonosz szellemeket.
Martin résnyire nyitotta a szemét, onnan leste az álmát.
Egy fiatal lány épp húst sütött a kunyhó bejárata előtti tűz felett. Mikor észrevette, hogy az idegen figyeli, zavartan hátat fordított a bejáratnak.
Njerina egy hónapja esett át a beavátáson, Wachemara nyugodt szívvel bízta rá az idegent.
- Kaphatnék még egy kis vizet?
Martint már nem is annyira a szomjúság gyötörte, mint a kiváncsiság. Szerette volna közelebb tudni a lányt.
Njerina lassú mozdulatokkal a kulacs után nyúlt, majd letérdepelt Martin mellé. Egyik kezével felemelte a fejét, a másikkal a szájához tette a kulacsot.
A férfi nagyokat nyelt a vízből, s közben hálásan kapaszkodott a lány szemébe.
- Meg tudod mondani, hol vagyok? -kérdezte, bár egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a lány érti a nyelvét.
- Ez itt a kikujuk törzse - felelte a lány és kiegyenesedett, míg viszonozta Martin pillantását.
- A kikujuk... -ismételte Martin, mintegy magának, és azon gondolkodott, vajon hol is hallott róluk. Ó, igen! A kikujuk, akik egy szigetre menekültek Kenyából, hogy megőrizzék hagyományaikat.
- Ezek szerint te túl vagy a beavatáson - gondolkodott tovább hangosan. - Valószínűleg azért engedtek mellém, mert téged is megműtöttek.
Njerina dühösen elrántotta kezét a férfi feje alól.
- Minden rendes lány aláveti magát a beavatásnak!
- Bocsáss meg!  Nem akartalak megbántani.
Martin azon kapta magát, hogy mentegetőznie kell, pedig igazán nem akart mást a lánytól, mint hogy mellette maradjon.
- Tudod, az ilyen civilizált barmoknak, mint én vagyok, érthetetlen, miért jön egy fiatal lány egy ilyen szigetre, hogy aztán megműtesse magát. Talán azt hiszitek, ez védelmet nyújt a szerelem ellen?
- Wachemara mama szerint nincs szükség a szerelemre! - jelentette ki határozottan Njerina.
- Értem. Tehát Wachemara mama mindent tud.
- Így van.
Njerina tekintetéből magabiztoság sugárzott.
- A szerelem csak öszezavar mindent. A szerelem fáj.
- És a beavatás? A beavatás talán nem fáj? -kérdezte Martin indulatosan.
- Másképp fáj -felelte Njerina. - A folyó vize hideg. A hideg fáj, míg el nem zsibbad minden, ami a vízben van. Wachemara mama érti a dolgát. Ti ezt nem érthetitek! Menekültök mindenfajta fájdalom elől, s ezzel sokkal nagyobb bajba sodorjátok magatokat.
Martin meglepődött a lány válaszán. Mielőtt bármit felelhetett volna Njerina felállt és kirohant a kunyhóból.