„Holnap nyugodtan megy tovább a férfi,
magányba megy, asszonyvágy el nem éri.”
A remény éltet
-1-
1949-et írunk. Ahogy meglátta a falu határában a jól ismert templomtornyot, elsírta magát. Kibírta. Túlélte a 4 éves fogságot. A Don kanyar megpróbáltatásai után a százada teljesen megsemmisült. Ő sem tudta, miként élte túl. Mikor megsebesült a lába, várta a fagyhalált. El is szenderedett és egy kis viskóban ébredt fel, pár sebesült társával. Először azt gondolta, hogy megérkezett a várva várt erősítés és muníció, elvégre ittléte csak azt bizonyíthatja, hogy visszaverték az oroszokat. Aztán a többi magyar sebesült elmondta neki, hogy a ház előtt őrök állnak. - Legalább élek - gondolta és beszédbe elegyedett a többi sebesülttel. A magyar sereg teljesen megsemmisült. Viszont ez a szárny tartott ki a legtovább, és ez még az oroszokat is ámulatba ejtette, akik többszörös túlerővel és tankokkal támadtak. Nagy árat kellett fizetniük ezért a hősiességért. A németek fedezékként használták a magyar csapatokat. Hitler parancsát, hogy a végsőkig tartsanak ki, csak pár elszánt ezred vállalta be, de azok is tudták, hogy vakmerőségük egyenes út a másvilágra. Az orosz nép ellen elkövetett mészárlásaikat az orosz katonák az útjukba kerülő német katonákkal szemben, hasonló vérengzéssel honorálták.
A magyarok idegen földön 150 ezer embert vesztettek el ezen az értelmetlen frontszakaszon. Csak meglassíthattuk a folyamatot, ami aztán Sztálingrád elestével, teljesen az oroszok javára fordult. A magyar foglyokra kegyetlen megpróbáltatás várt, munkatáborok, lágerek oltották ki a hazavágyakozók szívéből is a reményt és sokuk elfogadta a halál hívogató szavát. A foglyok nagy része a körülmények kegyetlensége folytán nem léphetett már Magyarország földjére. Molnár Gábor háta mögött már több ezer kilométer volt. Ő már otthon volt és már csak karnyújtásnyira a szülői háztól és gyerekkori szerelmétől. Letörölte könnyeit, elvégre mégsem állíthat be anyámasszony katonájaként a háborút és fogságot megjárt magyar honvéd. Kibírt mindent, akkor nem fog most itt összeroppanni az utolsó métereken. Csak azt sajnálta, hogy egy levelet sem tudott küldeni, szinte nem is tekintették őket embernek. Lesz mit mesélnie az unokáknak. Tudta, hogy a legszörnyűbb dolgokat megtartja magának. Sok kérdés foglalkoztatta, mennyire változtak meg az otthoniak, de legfőképpen Viktóriájára gondolt. Ez a lány adott neki reményt a bányákban. Éhségben, szomjúságban, fagyban életben tartotta a lány létezése. Van hová hazatérnie. Mikor kihirdették, hogy szabadok, nem akarta elhinni és mint egy eszelős mondogatta a lány nevét. Olyan régen nem tapasztalt boldogságot érzett, ami szinte elfelejtette a háta mögött álló évek borzalmait. " Amint hazaérek, másnap kezdhetünk is készülni a lagzira. "
Tudta, hogy ha hazaér, nem szabad nekiesnie az ételeknek, mert az a halálához vezetne. Pedig a finom magyar hazai ízek is siettették járását, de bármennyire is vágyott végre egy kiadós vacsorára, először mindenképpen Vikit akarta újralátni. Elmosolyodott, szinte látta maga előtt a lányt, hogy miként fog megdöbbeni és a nyakába borulni. "Ahogy ismerem még sírni is fog"- gondolta. Aztán megijedt, hogy teljesen elállatiasodott kinézetével mégsem állíthat a lány elé. Mégis hazafelé vette előbb az irányt, hogy megborotválkozzon, megfürödjön.
A faluba beérve, szinte meg sem ismerte az épületeket. Nem találta a megszokott útszéli keresztet a helyén. A falu központjában álló Trianoni emlékkövet is kivette valaki. Furcsállotta, de nem ért rá most ilyenekkel törődni. Otthon a Kölcsey út közepén álló zsindelyes ház azért a régi volt. Bár az udvarra nem lehette ráismerni. Lebontották a kis épületet, így a gyerekkori élményekkel teli kemence is már csak emlékeiben fog visszaköszönni. Sebaj, gondolta, valami nem változik, a szüleim és Viki. Nyomta volna le a kilincset, de ellenállásba ütközött. "Nincsenek itthon, nem baj, keresztanyám a szomszédból biztos otthon lesz." – S már el is indult felé.
A kapu zárva volt, de ez csak azt jelentette, hogy Gábor Keresztanyja még most is félősebb természetű. Gábor bekiabált és hamarjában egy idősebb kék szoknyát és fekete kendőt, fekete pulcsit és ugyancsak ilyen színű, mintás kendőt viselő néni jött ki.
- Jó napot Anna néni, kiáltott egyből Gábor.
- Az uram nincs itthon, nézzen vissza később!
- Hát már meg sem ismer? - Hangjában csak úgy csengett a régi ismerős láttán érzett öröme.
- Nem ismerem magát és ahogy elnézem, azt hiszem nem is akarom megismerni.
- Hát pedig néném, maga nagyon is ismer engem. Molnár Gábor vagyok.
- Szentséges Szűz Mária, hogy meri szájára venni szegény kis keresztfiam nevét. Már rég halott, oda van a háborúban. – S, menten keresztet vetett.
- Rendben néném, akkor ugye nem én vagyok az, akivel kend mindig fejte a Marsit az istállóban, aki meghallgatta a történeteket a boszorkány rontásokról és az sem én vagyok igaz, akinek Anna néni szombatonként azt a finom almás süteményt készítette?
- Gáborkám, te vagy, nem álom ez, valóság, felismerem a szemedet! – s már nyitotta is ki a kaput. Megölelték egymást, és a meghatott keresztanya többször is elsírta magát a nagy ölelkezés közben. Gábor megtudta, hogy a szülei a nővérénél vannak fenn Pesten.
- Néném, segítenie kell. Nézzen rám, így mégsem állhatok be Vikimhez! Látta, hogy maga sem ismert fel! Gyorsan lefürödnék, és megborotválkoznék. Az urának meg biztos van egy rám való ruhája.
A nénin átfutott valami hideg borzongató érzés. Gondolkodott egy ideig, majd pedig egy sóhajtás után azt mondta.
- Persze, mindenben segítek, érezd magad otthon. Egy valamit viszont tudnod kell. Ez már nem az a világ, amit te elhagytál.
- Tudom néném, elvesztettük a háborút, gondolom nagy a szegénység.
- Azzal még nem lenne baj, nem vagyunk mi urak, hogy ne érnénk be kevéssel is. Na de nem is mondok én semmit, szép lassan meglátod, hogy mi folyik itt.
- Azt gondolom, hogy nincs minden rendjén, mert a határon orosz katonákkal találkoztam.
- Alattomos dolgok folynak itt. Mindenkitől elvették a földeket, közös egységbe szerveznek mindent. A vallást el akarják törölni, a templomba járókra kezdenek rossz szemmel sandítani.
Gábor ámulva figyelt, de látszott, hogy már nagyon türelmetlen. Keresztanyja ezt észre is vette, és bekísérte a házba. Egy óra múlva frissen, üdén és jóllakottan búcsúzott el az asszonytól és egy megborotvált, csillogó szemű, 25 éves férfi indult el Kökényesi Viktóriáék háza felé.
-2-
A remény a halálba taszít
Hamar meg is érkezett ebbe a faluszéli kis utcácskába, ami annyi szép emléket őrzött és mikor Viktóriáék házához ért, a kutya vadul ugatni kezdett. Ez viszont nem ijesztette meg Gábort és benyitott. A kutya ahelyett, hogy rávetette volna magát az idegenre, halk nyüszítést adott ki és megnyalta a régi jó ismerőst. Gábor arra gondolt, hogy a faluban ő a második ismerőse, aki már felismerte. Eközben kilépett Viktória édesanyja. Egy halk sikoly jött ki a száján, rögtön visszaszaladt a házba, s közben lányáért kiáltott. Viktória szaladt is ki, azt hitte valamilyen baleset történhetett valamelyik ismerősével. Mikor kiért, meglátta sokszor elsiratott szerelmét. A fiú mosolyogva tartotta a kezét ölelésre, de a lány csak állt, mint akit leforrázott ez a találkozás, és úgy állt ott Gáborra meredve, mint aki nem képes felfogni, hogy ki áll előtte. Majd elgörbült a szája és bejárati fa lépcsőre ült, karjával eltakarta arcát és keservesen sírni kezdett.
- Mi lelt Viktóriám? Így kell fogadni egy vőlegényt?
Erre leguggolt a lányhoz és csitítani próbálta.
- Ne sírj, itt vagyok. Nem haltam meg, éltetett a tudat, hogy újra láthatlak, újra érezhetem az illatodat, újra láthatom mosolyod. Tudod hányszor elképzeltem már az első találkozásunkat? Egyikben sem sírva fogadtál…A lány lassan abbahagyta a sírást és halkan, még mindig lehajtott fejjel ült. Majd szép lassan felemelte a fejét és könnyes szemmel nézte a fiút. Gábor meg csak csodálkozott a lány szépségén és mérhetetlen örömöt érzett. Egy-két percig így nézték egymást, egyikük sem szólt. Gábor megsimította Viktória arcát és letörölte könnyeit. A lány egy kis idő múlva megszólalt és hangja határozottsággal volt tele.
- Egy éve feleségül mentem valakihez.
Gábor hírtelen felállt, megtántorodott, majd pedig belekapaszkodott az udvaron álló szekérbe. A lány gyorsan hozzá sietett, és sírva csak egy mondatot ismételgetett.
- Bocsáss meg nekem! Bocsáss meg nekem! Bocsáss meg nekem!
Majd pedig mindketten lekuporodtak a földre és nekitámaszkodtak a szekér kerekének, ami pont a bejárat felé nézett. Egyikük sem szólalt meg egy ideig. Majd pedig kijött Viktória férje. Az anyósa nem merte elmondani neki ki jött, mert nagyon lobbanékony természetű ember volt, de amint meglátta Gábort és feleségét így egymás mellett ülve, egyből rájött, hogy hazajött Viki régi kedvese. Ránézett feleségére, akinek tekintetéből semmit nem tudott kivenni. Szomorúság fogta el, de erőt vett magán. Majd Gáborra nézett, akinek összekuporodott alakját látva még jobban elszorult a szíve.
- Magatokra hagylak benneteket.
Azzal kilépett az udvarról és elment. Majd elkezdődött a két szerencsétlen utolsó beszélgetése egymással.
- Inkább haltam volna meg a fogságban.
- Ne mondd ezt, válaszolt szipogva a lány. Hidd el vártalak, de aztán hallottuk, hogy rengetegen meghaltak még a fogságban is, és egy idő után már feladtam a reményt.
A fiú egy nagyot sóhajtott és azt mondta.
- Igen, feladtad. Nem hittem volna, hogy a halál épp most ér utol, mikor végre újra láthattalak. Én meg hogy hálálkodtam az égieknek, hogy hazavezettek, és tessék. Nagyon csúnya játékszere lettem a…
- Hagyd abba, nem segítesz magadon, ha Isten ellen fordulsz.
- Akkor ki ellen forduljak? Öljem meg a férjedet vagy magamat? Ő nem tehet róla, hogy élek, én sem tehetek róla, hogy élni akartam érted…!
- Igazad van, egyedül az én felelősségem!
- Miért nem vártál még egy kicsit? Elfelejtetted már azt a két gyermeket, aki örök hűséget fogadott egymásnak?
- Nem felejtettem el, de gondolj egy kicsit az én helyzetemre is. Évekig vártalak, majd gyászoltalak, de aztán fel kellett adnom a reményt.
A lány erre megint elsírta magát, a fiú csak nézte és semmilyen szánalmat nem érzett ezzel az összetört lánnyal szemben.
- Most már kár sírni, meghoztad ezt a döntést, élj boldogul!
Azzal felkelt és elindult a kapu felé.
-3-
A remény utáni élet
A lány utánaszaladt és belekapaszkodott a fiúba.
- Nem mehetsz így el, meg kell ígérned, hogy nem csinálsz semmilyen őrültséget és még valamit el kell mondanod!
Ekkor elhalkult hangon és földre szegezett tekintettel folytatta.
- Csak arra kérlek, tiszta szívből mondd el, hogy megtudsz-e nekem bocsátani. Ha haraggal a szívedben lépsz ki, akkor tudd, hogy lelkiismeretem soha nem fog nyugodni.
A fiú rámeredt egy pontra az udvarban és kis idő múlva így szólt:
- Sajnálom a közös jövőnk halálát! Sajnálom soha meg nem születő gyermekünk halálát! Sajnálom, hogy ami maradt nekem belőled, az egyedül a közös múltunk! Viszont ez a múlt ha a fogságban ennyi évig erőt adott, akkor az életem hátralévő részében is éltetni fog. Nem kell bocsánatot kérned! Jobban szeretlek annál, mintsem hogy haragudni tudjak rád! Csodálatos éveket tölthettem melletted, ezek voltak életem legszebb évei. Ezt már senki nem veheti el tőlem.
A lány eközben felnézett rá és végre a délután folyamán először elmosolyodott.
- Ismerlek, tudom, hogy sokkal különb menyecskét találsz nálam!
- Nem kell bíztatnod, senkire nem akarok már úgy tekinteni, mint ahogy rád néztem! Viszont az felfoghatatlan, hogy van valamilyen erő, ami szétszakított minket. Itt állsz előttem! Gyönyörű vagy és én mégsem csókolhatlak meg! Miért? Ki tette ezt velünk?
- Nem tudom. - szólt a lány és még mindig nézte a fiút, nem vette le róla a tekintetét. Tudta, hogy utoljára látja.
- Talán még nincs minden veszve. Gyorsan elszökünk és nem térünk vissza többé. Csak rá kell bólintanod, hogy szívedben őrzöd még szerelmünk csíráját!
- A háború előtt tiéd voltam. Ha egy orosz katona rám vetette volna magát, előbb végeztem volna magammal, mintsem, hogy akaratomon kívül is, de megcsaljalak téged. Aztán hibáztam, azt hittem meghaltál, elsirattalak, meggyászoltalak és feleségül mentem az uramhoz. Nincs más út számomra, feleség vagyok, így kell élnem tovább.
- Szereted?
- Igen!
Gábor ekkor tudta, hogy nincs többé semmilyen szó, ami még visszaadhatná Viktóriáját. Erőtlenül rámosolygott. Megköszönte a lánynak a közös szép múltjukat. Boldog életet kívánt, és kisétált a kapun. Alig bírt állni a lábán. Nem tudta mitévő legyen. Az úton szembejött vele két fiatal. Nem ismert rá gyerekkori barátira. Az ivóban hallották Viktória férjétől, hogy visszatért halottnak hitt barátjuk. Féltek, hogy végez magával, ezért siettek Viktóriáék házához. Gábor fel sem ismerte őket, nem zavarta, hogy hozzászegődött ez a két idegen. Számot vetett életével, tisztában volt vele, hogy már nincs miért élnie, de az öngyilkosság csak egy villanásnyira kísértette meg. Bátrabb volt annál. Azon gondolkodott, hogy milyen messzi táj adhatna neki vigaszt. Azt a helyet, ahová egyszer végleg hazatérhet. Ahol várni fogják és ahol nem kell árulástól félnie. Kisétált a faluból, barátai hasztalan marasztalták. Üres kézzel érkezett és ugyanígy is távozott. Ahogy egyre távolodott szülőfalujától, rájött, hogy nincs olyan hely, ami befogadhatná! Vigaszt csak belső világa adhatott. Emlékeinek színes homályába gyakran menekült, ahol is rátalált a boldogságra. Arra a világra, ami sosem csalta meg és ahol a lány viszonzott szerelmét szívében haláláig megőrizhette.
2007-04-28
