| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
A sziget rabja Ideje:: 03-12-2008 @ 04:25 pm |
|
|
|
|
- Már megint kezdődik… - sopánkodott Irma néni egy bosszús pillantást vetve férjére, ki szemmel láthatólag nem tanúsított túl nagy érdeklődést neje megjegyzésének. Csak morgott egyet, majd tekintetét újra a televízióra szegezte.
- Egyik-másik szinte ruhátlan! Nézze meg az ember! És ez a dübörgés, elviselhetetlen! - folytatta Irma.
- Irma, az Istenért… Nem lehet tőled meccset nézni! Ahelyett, hogy folyton ott leskelődsz, inkább menj, azt trécselj az öreglányokkal!
Irma néni azonban nem sokat törődött férje zsörtölődésével, csak ült, rendíthetetlenül az ablakban, résnyire elhúzva a függönyt, s figyelte az utcai mozgolódást.
No, nem volt ez mindig így! Egy éve még, amikor a falu egy meghitt kis fészek volt csupán, amikor az ember akárhová indult, lépten-nyomon ismerős arcokba botlott csak, amikor még nem volt az a „fránya sziget”, ami villódzó fénycsóváival és istenverte dübörgésével hétről-hétre idecsábítja a környező falvak vandál fiatalságát; akkor még Irma néni sem töltötte napjai nagy részét az odakint zajló eseményeket fürkészve.
„Sziget”. Ő maga csak így hívta a mesterségesen kialakított tó közepén fekvő szórakozó egységet, melyet lényegében pont a célból létesítettek a falu központjába, ami miatt Irma néni olyannyira bosszús volt. Azért hozták létre, hogy – mint egyetlen diszkó a közelben - idevonzza a szomszédos települések ifjúságát, egyszersmind busás bevételt hozva ezzel a falu számára, melyet annak további fejlesztésére kívántak visszafordítani. „Minek ez a fene nagy fejlődés?” – tette fel magának a kérdést szüntelen, miután gombamód bújtak ki az újabb és újabb épületek az addig érintetlen földekből. „Már el se juthat az ember a faluvégire gyalogszerrel!” – panaszolta a szomszédságnak minduntalan, akárhányszor erre terelődött a beszélgetés.
Irma néni nyughatatlan volt. Ahogy közeledtek a hétvégék, egyre gyakrabban ácsorgott házuk ablakában, s figyelte a szórakozóhelyre igyekvő fiatalokat, kik rend szerint épp az ő utcájukat keresztezték. A lányok apró szoknyácskákban parádéztak, közönséges, rácsos harisnyákban, csillogó-villogó térdig érő csizmákban, óriási sarkakkal, melyekért titkon hálás volt valamelyest. Idővel ugyanis rájött, elég, ha az első cipőkopogások zaját meghallja a járda kövén, s csak ekkor helyezkedik szokásos figyelőállásába; ez jelenti ugyanis annak a különös éjszakai felvonulásnak kezdetét, mely minden egyes alkalommal az ablaküveghez szegezi őt.
Nézte a nagyra nőtt gyerekeket, kik még a 18-at se töltötték be talán, de büszkén pöfékelték a cigarettát, kezükben alkoholos üveget szorongattak, s szemérmetlenül ölelgették egymást az utca kellős közepén. Mélységesen fel volt háborodva, ám ahelyett, hogy kitárta volna az ablakot, s megmondta volna a magáét, csak állt tovább a függöny rejtekében, észrevétlen, mint egy árnyék, s kíváncsian leste, mi történik odakinn. Bűnt szimatolt, botrányra éhezett, titkon vágyta, hogy elcsípje valamelyik haragosa unokáját, mint a nem éppen illendő viselkedés egy mintapéldányát. Remélte, lesz mit elújságolnia másnap a szomszédságnak. Ám efféle vágyakozásait többnyire nem koronázta siker.
Ő mégis kitartott. Olyannyira, hogy később már nem érte be csupán leskelődéssel, résnyire nyitotta az ablakot, hogy kihallgathassa, mit beszél a fiatalság, hogy megtudhassa, mi vonzza őket újra és újra arra a „fránya szigetre”. Maga sem vette észre, hogy idővel épp ez a „fránya sziget” lett a rögeszméje. Menthetetlenül rabjává vált. Kíváncsisága nem ismert határokat, egyre többet és többet akart. Míg nem egy napon, ezen a forró nyári napon, amikor is férje a tv előtt heverészett a kanapén minden igyekezetével a focira összpontosítva, Irma néni az ablakban ácsorogva titkon arra az elhatározásra jutott, ma végre végérvényesen utána jár a dolgoknak.
Kivárta, míg ura elbóbiskolt, majd felöltötte fekete otthonkáját, melyet akkor viselt utoljára, mikor szegény öccsét gyászolta. Őszes haját sötétkék kendő alá rejtette, felvette haragos-szürke nyári kiskabátját, és végre útnak indult. A diszkóba igyekvő ifjúság menetrend szerinti éjszakai felvonulása már rég véget ért, így egy lélek sem járt az utcákon. Óvatos léptekkel közelítette meg a „szigetet”, úgy settenkedett, mint egy tolvaj, ki nem akarja, hogy tetten érjék. A főbejárattól néhány méterre talált egy sűrű sövénnyel eltakart padot, ahol letelepedhetett, anélkül, hogy a lelepleződés veszélye fenyegetné. Innen pásztázta a hatalmas komplexumot, ahonnan mint bugyborgó víz a tűzhelyen felejtett edényből, szivárgott ki az iszonytató dübörgés. Olykor kinyílott a bejárati ajtó, felerősítve ezzel az elviselhetetlen zajt, s néhány lengén öltözött fiatal bukkant elő hangosan vihorászva, szemmel láthatóan kissé alkoholmámorban úszva.
Irma néni sokáig figyelte a diszkó előtti mozgolódást, ám semmi olyasminek nem lett szemtanúja, melyre titkon olyannyira vágyott. Nem látott verekedést, nem csípett el a bokrok felé igyekvő, szégyentelenül ölelkező fiatalokat vagy sírva hazarohanó lányokat. Ahogy ott ült, mozdulatlanul, kezdte belátni, hogy ez a „fránya sziget” – ahogy ő nevezte – talán ártalmatlanabb, mint gondolta. Tán csak irigykedik, amiért neki nem lehetett része efféle szabadságban, s talán csak azért tekint e helyre úgy, mint egy átkozott bűnbarlangra, mert számára olyan idegen. Idegen és ismeretlen. Hisz akkor rég, amikor még ő is ilyen fiatal volt – ó, milyen csinos is volt – még egészen más idők jártak!
Efféle töprengések közepette indult haza, lassan, komótosan, kiábrándulva végső következtetésétől: megöregedett.
Hangtalanul surrant be a házba, vigyázva, nehogy felébressze urát, ki minden bizonnyal behúzódott már a hátsó szobába, s az igazak álmát alussza. Meglepve tapasztalta azonban, hogy férje éppen úgy feküdt a kanapén, a nappaliban, ahogyan órákkal azelőtt magára hagyta. A televízió bekapcsolva, ám műsoridő híján, csupán az ilyenkor szokásos elviselhetetlen sistergést lehetett hallani. Irma néni kikapcsolta a készüléket, majd gyanútlanul lépett férjéhez, azzal a szándékkal, hogy felébreszti, s ágyba teszi, még mielőtt megfájdul a háta. Megveregette a vállát. Egyre erősebb mozdulatokkal lökdöste. Kedvesen szólongatta, majd kis idő múlva már kiabált hozzá. Állt némán. Térdre rogyott. Zokogott.
A férfi nem mozdult.
- Hallottátok, hogy a Jozsót elvitte a szíve az éjszaka? Nem is csoda! A Jutka látta az Irmát az este! Az én uram is szívrohamot kapna, ha éjnek évadján a faluban lófrálnék! – hangzott el a kisbolt előtt a rosszmájú megjegyzés, melyet még sok hasonló követett…
Irma néni többé nem hagyta el a házat, nem látták már az faluban lófrálni, sem éjjel, sem nappal. Elzárkózott a külvilágtól. Olyannyira, hogy az egykor szűnni nem akaró kíváncsiságát szolgáló résnyire nyitott ablakokat most sötét függönyök takarták. Nem leste többé az utca rezdüléseit, nem hallgatózott már a kintről beszűrődő zajok után, nem izgatta többé, mi zajlik azon a fránya „szigeten”, ahogy ő nevezte.
A „szigeten”, melynek immáron menthetetlen foglyává vált. Ám ezt a rabságot már mohó, de ártatlan kíváncsiságánál százszor de fájóbb érzés táplálta. A gyötrő bűntudat, melyet férje elvesztésének pillanatában, Irma néni halálig élettársául fogadott.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 03-12-2008 @ 04:25 pm
| Hozzászóló: anyatka (Ideje: 03-12-2008 @ 08:13 pm)
Comment: Linda, gratulálok, de sajnálom szegény Jozsó bácsit meg Irma nénit.:( Pussssz:)))))))))Andi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: naiva (Ideje: 03-13-2008 @ 12:17 am)
Comment: Érdekes, olvasmányos, életből vett történeted nagyon tetszett!:)) Gratulálok hozzá!:) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 03-13-2008 @ 07:12 am)
Comment: Jó volt olvasni!:)))))))))))) Puszi: Andi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: boblogan (Ideje: 03-14-2008 @ 04:41 am)
Comment: A verseny fórumában már megírtam a lényeget. :) |
|
|
|
|
|
