AngyaliAndi & Baggio011

Vendetta

II. rész

A belváros szívében mindeközben javában dúlt a piszkos üzlet. A helyi bárok, kaszinók, különböző szórakozóhelyek mind a Boros klán tulajdonát képezték.
Az egyik ilyen kis „vendéglőben” tartózkodott a család legelső embere, Boros Ferenc. Fiai sem ismertek kegyelmet, vagy megbocsátást, de apjuk messze túltett rajtuk. A legmocskosabb gazember volt jelen pillanatban, nemcsak Budapesten, de az egész országban is.
Mint minden vendéglátó ipari egységnek, ezeknek is volt egy irodája, egy kis „dolgozószobája”. Ha az öreg Boros valakit az „irodájába” hívatott, esetleg vitetett, annak általában csak a halvány reménysugár maradt, de az sem sokáig. Míg a gazdag vendégek, üzlettársak, piti gengszterek szórták a pénzüket a kurvákkal és kábítószerekkel ellátott vendégtérben, addig az emeleti szobában kisebb leszámolások, kínzások, vallatások zajlottak.
Ezen a délutánon sem volt ez másképpen. A család legelső embere ült a bőrfotelben, körülötte négy nagyra nőtt testőre, előtte pedig az egyik fiatal huszonöt éves kis drogfutára térdepelt, már erősen vérző orral, és monoklival szemei alatt. Nem akart ő rosszat, csak egy kevéskével többet keresni, ám ez lett a veszte. Ferenc elégedetten szivarozott, és a legyőzhetetlen ember nyugalmával kérdezte a félelemtől reszkető fiút:
- Nézd, fiam! Jó lenne, ha belátnád, nem célravezető taktika, amit velem szemben folytatsz. Tudom, hogy kétkilónyi anyagot nyúltál le magán célokra, ne is tagadd. – szembesítette a tényekkel a fiút.
- Nem…én….nem…Boros úr, kérem…Félreértés az e…egész – szinte hallani lehetett a fiú csontjainak remegését.
- Nem, fiam! Ez nem félreértés. Két dolgot tehetsz összesen – beleszívott szivarjába, majd megköszörülte torkát – Az egyik, hogy bevallod, amit tettél, és kifizeted a cuccot. Ebben az esetben Tóni barátom levágja a gyűrűsujjadat –s rámutatott az egyik mellette álló hegyomlásra – Így meggondolod, hogy legközelebb átversz-e. A másik lehetőséged, hogy továbbra is hallgatsz. Ebben az esetben egyenként vágjuk le mind a tíz ujjadat, és aztán a Dunába dobunk. Persze némi súlytöbblettel a lábadon. Elhiheted, hogy senkinek nem fogsz hiányozni, mert mindenki, akinek hiányozhatnál egy órán belül veled fog lubickolni. A szartakarító anyád, a kis kurvajelölt húgoddal együtt. Kapsz egészen pontosan tíz másodpercet, hogy meghozd a jó döntésedet – vigyorgott kegyetlenül, s hangosan számolni kezdett.
A fiú minden ízében reszketett. Belegondolt, ha bevallja tettét, talán megkegyelmeznek neki. Éppen ez a baj, hogy csak bevallani tudja, mert a pénzt már elköltötte. Szükség volt a kishúgának egy új cipőre, mert a régi már teljesen szakadt volt, és az édesanyjának is vett egy új ruhát, amit jó ideje szeretett volna, ám az anyagi lehetőségeik ezt nem tették lehetővé. Most az egyszer végre magának is vehetett egy mobiltelefont. Sajnos túl nagy árat fizet ezekért az apróságokért. A legjobb esetben elveszíti a gyűrűsujját, a legrosszabb lehetőségre viszont gondolni sem mert. 
- Öt… -hangzott a visszaszámlálás.
Még egy pillanatig hezitált. Nem volt már túl sok ideje.
- Három… - ekkor már közbeszólt a fiú.
- Rendben van!
- Na, látod! – vigyorgott az öreg – Okos fiú vagy te, ugye srácok? – nézett maga mögé. A többiek persze csak nevettek a srác kilátástalan helyzetén. Olyan elégedett képet vágtak, mintha óriási tettet hajtanának végre öten egyetlen gyerek ellen.
- Hallgatlak, fiam.
- Tu…tudja Boros úr…szükségem volt egy kis…egy ki..kis pénzre, ho…hogy a húgomnak vegyek e..egy új cipőt…- dadogott a szerencsétlen, majd a maradék szava is elállt. A legidősebb Boros ekkor közel hajolt a fiúhoz.
- Értelek. Díjazom az őszinteségedet. Ha jól értem abból a pénzből jelenleg semmi sincs, ugye? – vészjósló kérdés volt. A srác, ha lehet, még inkább remegve, dadogva válaszolt:
- Mo…mo…most ni…nincs, de Boros úr, még a héten, még ezen a héten, meg…megfogom a…adni…esküszöm – könnycseppek jelentek meg a szemén. Boros újra közel hajolt hozzá, és gyilkos kezeivel végigsimította a fiú arcát.
- Megbocsátok, fiam…
Ekkor a háttérben álló testőr kilépett a többiek közül, és a térdelő fiú mögé ballagott. Egy pillanat műve volt az egész, senki nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak. Tóni elővett kabátja alól egy úgynevezett pillangókést, jobb kezével a fiú homlokát térdéhez szorította, ezt követően a bal kezében lévő késsel keresztül metszette a fiú nyakát.
Még egy darabig rángatózott a szerencsétlen, de szépen lassacskán elvérzett. Minden testőr tudta, ha az öreg Boros ennyit mond: „megbocsátok”, az parancs a kivégzésre. A srác vére gyorsan vörösre festette a szőnyeget. Ekkor a főnök mérgesen felkiáltott:
- Baszd meg Tóni! Már megugattam ezerszer, hogy ha itt vagyunk, ne lőj, és ne szurkálj! Most nézd meg! Mit gondolsz, minden héten új szőnyeget fogok venni, mert te lusta vagy eltörni a nyakukat?! – háborodott föl az óriási problémán. Tóni nem annyira foglalkozott a dologgal, lesütött szemekkel csak ennyit mondott:
- Bocs, főnök – életunt hang volt ez.
- „Bocs főnök?!” Ennyi?! Egy hónap alatt ez a negyedik alkalom, hogy összebaszod a szőnyeget! Mire kiviszitek innen, mindenhol szétcsurgatjátok a kurva vérét! Ha továbbra is így folytatod, kénytelen leszek lefokozni téged valamelyik gyerekhez! – gondolt Richárdra, vagy Attilára – És akkor majd Petya fogja helyetted intézni ezeket az ügyeket! – kiáltott, majd az ajtó előtt álló, kettes számú hegyomlásra mutatott. – Értve vagyok, Tóni?!
- Persze, főnök. Megértettem – a hangsúlyban most sem volt több élet. Ekkor az öreg már nyugodtabban, kérdőre vonóan beszélt tovább:
- Miért kell ezt mindig elpofáznom, bassza meg… Ha nem akarod eltörni a nyakát, legalább tisztelj meg azzal, hogy megfojtod, vagy a tököm bánja…
- Főnök! – vágott közbe az imént említett Petya. – Itt a fia.
- Melyik? – kérdezte unottan.
- Richárd. – jött a válasz.
Richárd apja minden testőrével „haveri” viszonyban volt. Szokásos üdvözlés a kézfogás, és arcra puszi minden emberével. Most sem volt ez másképpen, bár az öreg ezt sosem nézte jó szemmel, de szólni sem szólt érte.
- Szervusz, nagyfiam! – köszöntötte apja.
- Szia, apa! – válaszolt. Ekkor a földön fekvő fiatal fiú holttestére nézett, aztán észrevette, hogy sportcipője is véres lett. – Baszd meg! Ki ez a kis szarházi?! Összevérezte a cipőmet! – majd jókorát rúgott az élettelen testbe.
- Kettőt találhatsz, kinek a műve – fogta a fejét Ferenc.
- Tóni?
- Naná.
- Haver, inkább lődd szíven! Az is véres, de közel sem ennyire – jött a ragyogó ötlet Richárdtól. Tóni csak egy fél mosollyal illette a hallottakat.
- Apám, beszélnünk kell!
- Dobjátok a Dunába ezt a mocskot, és takarodjatok ki mindannyian! Tóni, Petya! Ti az ajtó előtt maradtok, de kívülről! Zoli, Kupi! Ti igyatok valamit odalenn, aztán egy óra múlva gyertek vissza! – adta ki az utasítást a nagyfőnök.
Richárd lassan az íróasztal mellé lépett, s leült a székek egyikére. Az öreg összefonta kezét a hasán, s kíváncsian nézett a fiára.
- Tudom- Richárd zavartan kereste a szavakat - tudom, hogy nagyon sokat kell még tanulnom tőled, mire átvehetem az üzletet, de… - az öreg arcán idegesen megrándult egy izom. Nem szólt semmit, pedig már akkor tudta, mit akar a fia, mikor meglátta az ajtóban – de szeretném, ha jobban beavatnál az ügyekbe. A területek felosztásába, a szállításba, a terítésbe. Ne csak a pénz beszedését bízd rám, azzal minden pitiáner köcsög elbír… Apám, bízz bennem, én alkalmas vagyok a nagyobb feladatokra is.
- Kaptatok tőlem területet, azon azt csináltok, amit akartok - állt fel a fotelből nyögve. – Te is, Attila is, dolgozhattok önállóan. Előbb bizonyíts ott.
- De hát már bizonyítottam, nem? És azt beláthatod, hogy ha át fogom ve…
- Na ide figyelj te kis szarházi - ragadta meg fia torkát az öreg. – Ha még egyszer ezt kiejted azon a mocskos szádon, esküszöm saját kezemmel  fogom kitépni a nyelved. Mit akarsz te átvenni? Mi? Szerinted úgy festek, mint aki a végét járja?
Az öreg durván hanyatt lökte a széken Richárdot, majd visszament az asztalához.
- Sokat kell még tanulnod az üzletről, de ne az enyémet tedd tönkre. Különben is, még nem döntöttem, ki fog a helyembe lépni. Attila pont annyira alkalmas, mint te.
- Úgy látszik már elfelejtetted azt az autómosót – Richárd gúnyosan elmosolyodott- majdnem otthagyta az az idióta a fogát. Nem sokon múlt, hogy nem nyírták ki. Ilyen barmot. Belement, hogy egyedül viszi ki a cuccot. Még egy tökkelütött balfasz is tudja, hogy ez egy pitiáner csapda. Ja, és a legszebb az egészben, hogy az árunak lőttek. De tényleg, igazad van apám, pont annyira alkalmas, mint én.
Richárd dühösen járt fel- alá a szobában. Nem jól alakult a beszélgetés, nagyon nem jól. Azt hitte, nyert ügye van az apjánál, hiszen ő az idősebb, régebb óta állja a sarat az alvilágban, mint a drágalátós öcsikéje, aki majdhogynem készen kapott mindent. Erre, tessék, nem elég, hogy az apja nem bízik benne, még az sem egyértelmű, hogy egyszer majd ő lesz a család vezetője.
- Apám, hadd bizonyítsak. Hadd kísérjem el a holland szállítmányt. Bízd ezt rám, kérlek.
Az öreg megcsóválta a fejét.
- Nem tudom, jó ötlet-e, mert amilyen hülye, idegbeteg vagy, az első meleg helyzetben elkezdesz lövöldözni, még a hulló faleveleket sem hagyod ki- sóhajtott egyet, s a telefon után nyúlt.
- Tóni… szólj Ramszesznek, jöjjön fel. Te is gyere- adta ki az utasításokat, majd lassan a helyére tette a telefonkagylót.
- Rendben fiam. Megbízom benned. Elkísérheted ezt a szállítmányt. De ha elkúrod, ha egy másodpercre is kihagy az agyad, akár haza se gyere.
A két testőr ekkor lépett a szobába.
- Tóni, a fiammal mentek a szállítmánnyal, ő az irányító, az ő szava olyan, mintha én mondtam volna. Senki nem ugat vissza, mindenki teszi a dolgát, ahogy szokott lenni. Ramszesz, intézd a frankó papírokat, holnapra itt legyen az asztalomon – gyújtott rá egy újabb szivarra az öreg. – Ja, és ezt a kupac mocskot takarítsátok el innen, felfordul a gyomrom tőle- bánatosan ingatni kezdte a fejét – már megint az a kurva szőnyeg…