Nem tudom, kellek-e magamnak
kérdésnek, kínnak, fájdalomnak?
És nem tudom, kellek-e másnak
vigasztalásnak, bíztatásnak?
Kellek-e múltnak, vagy jövőnek,
szülőnek, társnak, szeretőnek?
És azt sem tudom, hogy holnap este
lesz-e ágyamat, aki megvesse,
és lesz-e erőm, hogy magam vessem,
vagy mások mosdatják kihűlt testem,
s vetnek nekem örökös ágyat?
Mondhatom-e a holnapot mának?
Örvendek-e még ősznek, télnek?
Kiért, miért és meddig élek?

Kérdések özöne eláraszt,
és nem tudom rájuk a választ.

Csak azt tudom, ma levest kell főznöm,
a konyhában csendben elidőznöm:
a zöldséget szép apró kockára,
a vékonyabbját kis karikára,
kevés olajban megfuttatva
óvatosan, hogy oda ne kapja,
és a színe aranyba vált át.
Kanálnyi rizst, egy kis fej hagymát,
vigyázva, épp csak üvegesre,
ha megég, nem jó a levesbe.
Pár szál zöld, végül, apróra vágva,
hogy meglegyen színe, aromája.

Amíg fő, addig megterítek.
Még egy tányért odakészítek,
és gondom lesz sóra és ecetre,
hogy szája szerint ízesíthesse,
az, aki arra jár és becsenget,
és megörvend a finom levesnek.

S ha jóllakva dől a széken hátra,
már tudom: ma nem éltem hiába.