Egy barlangban lakunk. Mély és tágas. A csipkézett kőfalakat fehér gyertyák fénye világítja meg. Az árnyak mindig más alakzatban simulnak a falakhoz. Hol szétválnak, hol meg összeolvadnak, mintha önálló életük lenne, s rendeltetésük a változatosság. Ezeket nézegetem, amíg a többiek csöndben beszélgetnek, teljes békességben, a szeretet hangján s úgy érzem, lelkük teljes egységben olvad össze.
Néha valaki kérdez valamit, s én csodálkozom azon, milyen könnyű válaszolni. Azelőtt, amikor még nem a barlangban éltünk minden nehéz volt, talán felelni a legnehezebb, megértetni a kérdezővel, hogy egyetlen kérdésre sincs jó válasz. Minden cselekvés és történés egy-egy csomó, kusza, szövevényes szálakon fut, amiről nem tudni, milyen fonalakból áll össze, s a fonalak hol érnek célt. A jól ismert összefüggéseket egyetlen felelet se tudja hűen összehangolni, ezért nem lehet hiteles, és ezért nem vagyunk mi magunk sem hitelesek.
De ott a barlangban ilyesmiről szó sincs. A beszélgetések, a kérdés-feleletek annyira természetesek, hogy a kétes gondolatoknak még a sejtelme se merül föl bennünk.
Valaki megkérdezi, boldog vagyok-e. - Persze! – mondom. Ha akarnék, se tudnék mást felelni, mert tisztán, őszintén érzem a boldogságot. Mindannyian így érzünk. Bizalom és tökéletes nyugalom szellőzi át szívünket, amely valamikor a gyarló kínzások és kínoztatások birodalmában vergődött.
Tudjuk, az igazság még nem teljesedett ki a földön, de abban is biztosak vagyunk, hogy gyertyás barlangunk, mint féltve őrző karok átölelnek, védenek bennünket.
A barlangnyílásban összeeszkábált ajtó őrködik. Rajta túl kegyetlenségbe fullad az élet. A távoli hegyek szürke felhőben fürödnek. Fölöttük az ég mély sötétje imbolyog ijesztőn, és mérges vihar toporzékol dühöngve. Az elemek megvadultak. Az élet rettegve menekül. Mikor odanézek, engem is félelem fog el.
De barlangunk körül kéklik az ég. Az élet minden szép rezzenése körénk gyűlik. Az ajtó előtt a közelben virágok nyílnak és zöldell a fű. A fák közt keskeny ösvény tekereg a messzeségbe. Ha valaki ezen a kaptatón elindul, hozzánk jut fel. Jó szívvel fogadunk minden érkezőt s az arcukon az irtózat helyére nyugalom költözik.
Ha kiállunk az ajtó elé, megfakul szemünkben a csillogás. Azokat a komor fellegeket ott a hegygerincen nem a bizarr vihar könnyei okozzák. Háború dühöng, test és lélek hullik porba. Bűn és fájdalom sikít megváltásért, megfojtva a végső feloldás reményét a szívekben.
Nincs több közünk a gyötrelmekhez és gyötrettetésekhez, mint amennyit megdöbbent képzeletünk befogadni bír, vagy amit a kaptatóra rátalált, hozzánk érkező reménykereső kínokkal terhelt iszákját leejtve, sóhajok közt elmesél. A történet, amit magával hozott olyan, mint a tűzből kikapott arany. Megégett élet, parázsló bizalom. Befogadjuk, vígasszal csiszoljuk.
Pendül a lant és pattog a tűz. Valaki friss pogácsával kínál. Hol és hogyan sütötte, nem tudom. Az árnyak a csipkefalon táncolnak, egy kutya szuszog a közelemben. Távolabb gyerekek bújnak egymáshoz és kuncognak csilingelőn.
- Igen. Igen. Boldog vagyok - ismételgettem, azt hiszem, már csak magamnak - hiszen itt mindenki az. Valami óv, meghatározhatatlanul, körülírhatatlanul. A béke menekül az emberiség karmai közül, és mellénk szegődik tágas, gyertyafényes barlangházunkba.
Jaj! Mi ez a zaj? Nem illik a barlangba. Nem, nem akarom kinyitni a szememet! Úgy érzem, száműznek árnyjátékos otthonomból. Szeretnék visszatérni lantos barátaimhoz. Megpróbálok újra elaludni. Nem sikerül. Körülnézek a szobában, köröttem a többiek mélyen alszanak. A folyosóról benyit az éles lámpafény. Olyan, mintha futna felém, de a küszöb elgáncsolja és hasra esve az ágyamba kapaszkodna. A sötétség elkapja, körülöleli, mint a folyó vize a csillámos napsugarat. Nézem a fénycsíkot, hallgatom a szuszogást és felidézem barlangotthonomat. Úgy érzem, kivet magából. Áthajított a hegyeken túlra, s most itt vagyok a káoszban, a bizonytalanságban. Ez az a hely, ahol meg kell keresnem az ösvényt, azt a kaptatót, amelyik visszavisz a békesség barlangjába. Rátalálok-e? A félhomály puha karokkal átölel és ringatni kezd.