Az élet játék.Van hogy gyönyörű élvezetes vidám,de van amikor kegyetlen.
Sokszor felpofoznak,fellöknek,van hogy kinyújtják utánad a kezüket,de legtöbbször otthagynak,beléd rúgnak és leköpnek..
Van,hogy hátranézel,pedig tudod,hogy nem kéne,és ottmaradsz és nem tudsz előre nézni,de megrázod magad és visszafordulsz.
Sokszor nem vagy elég erős,hagyod hogy a szíved a saját kedve szerint tegye amit akar,beleszeretsz valakibe,pedig tudod,hogy nem szabadna,de nem bírod megfékezni a vágyaidat.Tudod,hogy csak összetörnék a szívedet mint máskor,mint mindig,de te hagyod..
A legrosszabb,hogy most nem tört össze a szíved,csak összekarcolódott,a sebekből ömlik a szenvedéssel kevert vér.És ez nagyon fáj,sokkal jobban mintha összetörne és százezer apró darabban hullana a földre.Könnyek folynak végig az arcodon,rá a szívedre,és a forró cseppek mégjobban marják a sebet.
Most különösen mindenki kedves veled,pedig nemis tudják mi ment végbe benned.A barátaid a szüleid a az utcán az emberek mind mosolyognak rád,és te imádnál élni és szaladni és játszani,de magadba nézel és úgy fáj a szíved,hogy nem hagy élni.
Nem tudod elfelejteni őt,mindig felbukkan egy egy pillanatra,hol az utcán hol egy gondolatban hol a lelkedben érzed az érintését..Újra és újra felkarcolja az épp gyógyuló szívedet.Elkezdessz reménykedni,aztán megint otthagy,ottmaradsz egyedül a semmi közepén,csak a pillanatok mulandóságát bírod felfogni.
De csak te tehetsz róla.Tudtad,hogy csalódni fogsz,tudtad,hogy nem éri meg az az egy hónap amíg boldog vagy.
Nem tudod mit csinálj,nem tudsz semmit sem tenni,megpróbálod őt elásni lassan a szíved legmélyére (mert elfelejteni sosem fogod tudni),de még ezt sem engedi meg,mindig fel-felbukkan,csak hogy a szívedet sebezze.Utálod és gyűlölöd őt most,de te is jól tudod,hogy ez öncsalás mert szerelmes vagy még mindig,és a fájó érzés örökké ottlesz a szíved egyik rejtett zugában.
Már könnyeid sincsenek.
Már semmid sincs..
Csak magány... |