Vérzik a szívem, de nem mutatom, Kiégek belül, meghalok. Üresség, nagy csend van bennem, Mély csalódást érzek.
Csalódtam a világban, nem is kicsit A szerető szív elhunyik. Kevesebb a költő, mely igaz, De nem baj, nem hiányzik majd.
Itt vagyok, még mindig egyedül, Mindenki elkerül. Mély csend honol a tájon, A kiáltás mindenkit felrázott.
Fájdalmam, mint sápadt kór, Emészt mindenhol. Legbelül, mely a legrosszabb, Senki sem segíthet, elnyomaszt.
Nehéz percek, napok, hónapok, De én már a föld alatt vagyok. Nehéz nekem, s másoknak, Tudniuk kell, elhagytak.
Elhagytak, nem kellettem senkinek, Bánatom immár felemésztett. Már hiányozhatok, már nem vagyok, Nevem a sírkövön ragyog.
|