2010. február 1. hétfő:

Utálom ezt. Mindig csak a kötelező ünnepek, amikor muszáj valamit vennünk a másiknak, mert erről szól az egész! Pedig nem erről kéne!
Én egy kivétellel, mindig egyedül voltam Valentin-napkor. Persze, leszámítva a Tomis affért... Most, mint egy pár fogjuk megélni ezt a napot. És Tomi úgy készül rá, mintha legalábbis valami államünnep lenne, és ő lenne a szervező...
Óriási meglepetése lesz, állítólag. Én nem nagyon készülök rá. Úgy gondoltam, eszünk nálam, aztán sétálunk egy jót a csillagos ég alatt... De félek, hogy Tomi valami nagyobbat fog adni, és keveselni fogja, amit nyújtok. Bár nem ilyennek ismertem meg. Csak zavar, hogy olyan nagy feneket kerít ennek az ünnepnek.
Közben már szorongatnak idebenn is. El kell készülnöm a húsvéti tervezettel. Egy ötletem már volt, de az kevés.
Utálom a húsvétot, mindig is utáltam. És most erre az ünnepre kell készülnöm. De én választottam ezt a munkát, én akartam itt dolgozni. Bizonyítanom kell. Be fogom bizonyítani, hogy erre is képes vagyok!

2010. február 5. péntek:

Hosszú idő után először átlépem a Torreádor küszöbét. Emili kért meg rá, mert régen buliztunk együtt. Ma este nem dolgozik ugyanis. Akartam kérni, hogy Lilit ne hozza. De ő maga mondta, hogy ő nem jön. Hurrá, végre valami jó hír. Cserébe kérte, hogy Tomi se jöjjön. Szasza pedig végképp ne. Na, ez már eleve gyanús nekem... Nem baj, a lényeg, hogy végre együtt tudunk lenni.
Olyan nagyon nem csípem ki magama. Amúgy is azok a legjobb bulik, amikre nem készül az ember annyira...

2010. február 6. szombat:

Perszeeeee, hogy Emilinek meg volt mindenre az oka! Olyan pipa vagyok, mint az állat! Nem tudom elhinni! Mi lett az én erős barátnőmmel? Mi lett a "másik felem"mel? Olyan elkeseredett vagyok, és tudom, hogy most egyszerűen nem tudok rajta segíteni!
Szakított vele Lili. Tudtam, éreztem, hogy meg fogja őt sebezni. Talált egy másik nőt.
Eszméletlen! Mondtam én, hogy a csajok sem jobbak a pasiknál! De hallgatott rám valaki is? "A lényeg, hogy Emili boldog legyen!" Na, igen. Az volna a lényeg...
Láttam rajta, hogy nagyon készen volt. Hajnalban úgy kellett felhúznom a lakásába, én öltöztettem át, aztán hánytattam... Csúnyán kiütötte magát. Kezd depressziós lenni. Olyan rossz érzés! Megadtam neki egy jó pszichológus számát. Onnan tudom, hogy jó, hogy valamikor együtt jártunk suliba és mindig jó tanácsokat adott nekem.
Remélem, elmegy hozzá. Talán segít neki. Még az is lehet, hogy kiderül, hogy mégsem leszbikus. Nem mintha ebben reménykednék. Csak rá kéne döbbennie, hogy a nők sem jobbak a férfiaknál. Itt már kevés a szó. Nagyon kész vagyok most én is lelkileg. Mostanában azért írok ilyen keveset. Valahogy nagyon rámjött a keserűség. Tudom, hogy semmi sem lehet tökéletes, de kezdenek összecsapni a hullámok a fejem felett.
Most biztosan kiröhögtök, hogy tessék, itt van ez a nő, akinek megvan mindene, amit akart, pasija, lakása, kocsija, és mégsem boldog. Akkor mi kéne még neki?
Nyugalom. Béke. Hogy ne legyek ilyen kiégett, és ne legyen ennyi gondom.
Jelenleg a munka sem megy jól. A valentin-napi készülődés is az agyamra megy. Minek kell olyan nagy ügyet csinálni belőle??? Sosem rajongtam ezért az ünnepért. Talán azért, mert tényleg szinte mindig egyedül voltam olyankor. Meg úgy gondolom, hogy nem ettől lesz valaki boldogabb a szerelmével. És idegesít az is, hogy Tomi ennyire nagy feneket kerít neki. Nagyon készül valamire. Gyanús ez nekem. Érzem, hogy valami van a levegőben.
Tegnap is megéreztem, hogy nem véletlenül hívott ki Emili. Azt hittem, minden gondja véget ért azon a napon, amikor Eriket börtönbe zárták 20 évre. Tévedtem. Bár azt is éreztem, hogy ez a dolog Lilivel, nem valami jó ötlet.
Nem is ragozom tovább. Most látom, hogy csak magamat ismétlem. Képtelen vagyok koncentrálni az írásra. Inkább lepihenek kicsit. Még a fejem is megfájdult. Hurrá :(.


2010. február 14. vasárnap:

Amikor azt hiszem, hogy ennél rosszabb már nem is lehet, akkor mindig történik valami, ami mindent űberel.
Egész jól elterveztem ezt a napot. Meghívtam ebédre Tomit. Fincsi ananászos húst készítettem, kínai édes-savanyú mártásban, rizzsel. Aztán gondoltam sétálunk... Tudjátok. Szép terv volt. Sétáltunk is. De nem akárhová. Tomi elvitt egy kedves kis utcába. Azt mondta, van egy kis meglepetése.
A kis megelepetés egy szép, nagy ház volt. Kedves kis kerítés, falécekből. Teljesen új volt az egész. Beléptünk az ajtón, kis előszoba fogadott minket. Jobbra volt a konyha, ha továbbmentünk egy fürdőszoba, ahol csak kád és csap volt. Aztán egy fürdőszoba csak zuhanyozóval, és egy mellékhelyiség is külön, csappal.
Jobbra pedig négy szoba volt, köztük három nagyjából egyforma nagyságú, egy valamivel nagyobb a többinél. Még a konyhán és fürdőszobákon kívül sehol sem voltak bútorok, illetve berendezések, de nagyon szép volt minden.
"- Szóval ezért dolgoztál olyan sokat!- sóhajtottam.- Örülök, hogy elhatároztad magad, és elköltözöl otthonról. Jó ötlet!
- Igen. Én is úgy gondolom. Az lesz a te szobád, mármint, ahol dolgozhatsz...
- Az enyém? Kedves tőled, hogy külön szobát adsz nekem, de szerintem ha nálad alszok, elég lesz egy fiók is, nem sok cuccot akarok ám hozni:). És különben sem dolgoznék, ha egyszer veled lehetek.
- Olyan édi vagy drágám! De nem értettél meg. Te is költözöl ide, velem."
Na, azt az arcot látni kellett volna, amit erre vágtam. Először másodpercekig tátott szájjal meredtem rá, aztán az arcom egyre torzult, végül pulykavörösen, összevont szemöldökkel, dacosan néztem rá.
"- Mond csak, mikor kérdezted meg, hogy össze akarok- e veled költözni?
- Én... Én nem kérdeztem meg, mert gondoltam... Jó meglepetés lesz. De... Te nem akarsz...?
- NEM AKAROK!- üvöltöttem.- Egyáltalán hogy gondoltad ezt az egészet?? Alig vagyunk együtt három hónapja! Orvos látott már amúgy? Mert biztos, hogy valami gond van a fejedben!
- Te most miért beszélsz így velem?
- Még kérdezed? Ismerhetnél már! Tudhatnád, hogy a saját sorsomról én döntök!! Ne akard megmondani, hogy mit tegyek!
- Azt hittem, hogy te is szeretnéd! Folyton arról panaszkodtál, hogy nem találkozunk eleget!
- Az egy dolog. Te összebeszéltél Szaszával? Értsd meg, ez fontos döntés, ilyet nem hoz az ember egyik napról a másikra! És csak három...
- Értem. Az mellékes, hogy hány éve várunk egymásra...
- Eltaláltad. Mellékes.
- Az istenért Jula! Nem a kezedet kértem meg!
- Tisztában vagyok vele!
- Én leélném veled az életemet!
- Ne tegyél könnyelmű kijelentéseket.
- Értem. Te még mindig nem bízol bennem.
- 100%-osan nem. Próbáld már felfogni és megérteni, amit mondok! Túl kevés ideje vagyunk együtt.
- És meddig akarsz várni? Száz évig??
- Nem. Csak... amíg minden rendeződik. Még... egy csomó minden képlékeny.
- Mégis mi? A saját életedet éled már fél éve. Van rendes munkád, kocsid, mindened.
- Kérlek, Tomi! Én... szeretlek! De nem vagyok rá felkészülve, hogy együtt éljek valakivel! Van saját lakásom, és szeretném élvezni még, hogy ott lehetek, egyedül! Én még nem gondolkozok ilyeneken, hogy együttélés, meg... Ilyenek.
- És mégis mikor fogsz ilyeneken gondolkozni?
- Nem tudom! Majd, ha eljön az ideje.
- Az mikor lesz?
- Fogalmam sincs! Ha leélnéd velem az életedet, akkor meg is várnál, nem?
- Nem tudom. Annyit vártam már rád...
- Én meg rád! Nem vagyok erre felkészülve! Ha nem tudod megérteni, akkor sajnálom.
- Szakítani akarsz?
- Nem. De azt hiszem, kell egy kis idő most mindkettőnknek.
- Egyet kell értenem. Hát akkor... Hazaviszlek."
Egész úton csak a zene szólt (tesómék legújabb mixe) a kocsiban. Mi közben csendben ültünk. Én teljesen össze vagyok most zavarodva.
Abban biztos vagyok, hogy szeretem Tomit. De nehéz kérdés elé állított. Én mindig független ember voltam. Szerettem volna komoly kapcsolatot, de közben megőrizni az önállóságomat. Fiatal vagyok még az ilyesmihez, hogy együttélés... Az nagy kötelezettség.
Most olyan jól jönnének Emili tanácsai! De jelenleg ő nincs olyan állapotban, hogy az én gondjaimmal foglalkozzon. Egyedül kell megoldanom ezt. Időre lesz szükségem. Lehet, hogy emiatt kicsit hanyagolni fogom a naplóírást is. Biztosan unalmas lehet, ha folyton a siránkozásaimat olvassátok.
Majd jelentkezem.