Süvített a szél. Arcomba vágott port, megtépázott ágat, gallyakat, erősen, mintha üzenetet hozott volma. Egyedül álltam ott, a vadon közepén, régóta, s bár körülöttem vaskos, terebélyes, éltes és fiatal fákból álló erdő éledezett, nem számíthattam oltalomra.
Már napok óta jeges, koszos, szürke hegygerincekkel küzdött az égi róna királya. Csendben, mélán tekintettem a harcmezőre, át a gigászi szirteken. Meredt, tehetetlen, üveges szemmel néztem a vad, örvénylő tajtékot, melyet egyre csak sodort az ár, majd mikor partot ért, nyomában ezer sötét oromzat jelent meg, mint valami rossz előjel, a vég, s a csata fülsértő, sivító, éles zaja belekarmolt a tájba, testembe, felsértve minden sebet, melyből forrón áradt, hömpölygött a vér...
Némán tűrtem a fájdalmat, a kínt, lehunyt szemmel, küszködve könnyel, gyengeséggel, a király meg csak harcolt, hangos kardcsapásokkal, melyben visszhangzott minden bánat, elszenvedett sérelem. Bár nyújtottam még reményvesztett lelkem, mely egykor, valaha még erőtől telve adott segítséget, ma már semmit sem ért...
...elsötétült minden, egy pillanat volt csupán, egy sikoly, mely jelezte, a háború véget ért. Bíbor habok csillogtak szememben, s az ormok haván verődött vissza a fény... a kihunyó, elmúlást jelző vörös fény... |
|
|
|
|