| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Nagyi Ideje:: 03-29-2008 @ 09:41 pm |
|
|
|
|
Már hajnalban talpon volt, mint mindig. Kitisztította a tűzhelyet, majd tüzelőért ment az ereszbe. Ez a kis deszkatákolmány az udvar végében helyezkedett el, az istálló és a tyúkház között. Óriási lakat őrizte a bejáratot, mintha régen féltett kincs rejtőzne a rozoga ajtó mögött. Kattant a zár, és Nagyi orrát megcsapta az az évek óta ismert, száraz illat, melyet a leülepedett por árasztott magából. A sarokban, az ajtó mellett katonás rendben sorakozott a tűzifa és a szén. A deszkalapok között beszűrődő fény sejtelmesen megvilágította a régi kemence maradványait, mely idővel különféle szerszámok rakodótere lett. Nagyi felsóhajtott. Egy pillanatra újra fiatalasszonynak érezte magát, aki kovászt készít, hogy
kenyeret süthessen a népes családnak...
Ahogy nézte a kemence oldalán a repedéseket, rádöbbent, hogy mindkettőjük fölött jócskán eljárt az idő.
A konyhában ropogott a tűz. Az öregasszony sürgött-forgott, s mire a férje előkerült, már sült a tészta a sütőben.
- Ennék valamit – szólt az öregember, s leereszkedett az egyik székre. Az asszony szó nélkül elé tette a tejet, túrót és a kenyeret, majd asszonyi megelégedettséggel nézte az ura jóízű falatozását.
Az ember nyugodtan, szinte megfontoltan evett, csak néha-néha törölte meg tömött, magyaros bajuszát. Békességet sugárzó arcán már látszottak a múló idő nyomai, de kedvesen csillogó szeme fiatalos erőről tanúskodott.
Megfontolt ember volt, közel a hetvenedik évéhez. Más ember ebben a korban már nyugalomra vágyott, de ő nem. Olyan ember volt, aki az egész életét végigdolgozta, s aki már fiatalon belekóstolt a keserű pohárba.
A munka volt az éltetője, mert amíg dolgozhatott, nem érezte senki terhének magát. Az asszony, akivel leélte az életét, óriási kincs volt számára. Nehéz, de boldog utat jártak be – talán túlságosan is nehezet. Panaszra mégsem nyílt soha az ajka egyiküknek sem.
Tíz óra lehetett, mikor csapódott a kapu. Egy piros arcú fiatalasszony jelent meg az ajtóban, majd hangos lármával két pöttöm emberke.
Az öregasszony szívélyesen üdvözölte lányát és a két kis unokát. Aztán szólt az embernek, hogy látogatójuk érkezett.
- Be kell mennem a városba – mondta az asszony. –A gyerekeket nem vinném magammal, mert nagyon nyűgösek.
A két kislány – ikrek voltak – közrefogta a nagyapát, és egymást túlkiabálva csiviteltek.
- Nagyapa, tessék felemelni!
- Most engem!
- Ne, engem!
Visítottak, nevettek örömükben. – Látják, milyenek? Mint az ördögök – mondta nevetve az anyjuk.- Még szétszednének útközben.
- Bogárkáim, gyertek csak ide! Mit ad nektek a nagymama?
A gyerekek kíváncsian álltak a Nagyi elé, majd örömmel nyúltak a túrós béles után. A Nagyi „zseniális túrósai” mindenkit meghódítottak. A két kicsi is úgy belemerült az evésbe, hogy észre sem vették, anyjuk mikor ment el.
A gyerekek ötévesek voltak, és nagyon kíváncsiak. A nagymama türelme mégis végtelennek tűnt. Minden kérdésükre buzgón válaszolt, miközben meg-megsimogatta pufók arcocskájukat. Milyen aranyosak! – gondolta, mikor a gyerekek tágra nyílt szemmel figyelték, hogyan tisztítja a tyúkot.
- Nagymama, miért kell leszedni a tollat róla? Így biztos meg fog fázni – szólt az egyik.
- Te buta, úgy nem lehet megenni, ha rajta van a tolluk! – vágott közbe a kisebbik.
- Nagyi, és az nem fáj neki, hogy letépik a tollát?
- Nem, mert már nem él.
-Meghalt... Akkor meg kell siratni! Tudod, Nagyi – fontoskodott a kicsi -, mint Erzsi nénit...
- Igen. Az embereket megsiratják, de az állatok itt az udvarban azért vannak, hogy finom ebédet főzzek nektek belőle. Ezzel Nagyi lezárta a vitát.
- Az emberek is meghalnak? – jött a félszeg kérdés.
- Igen. Egyszer mindenki meghal – mondta Nagyi és a távolba nézett.
Ebéd után a gyerekek elaludtak. Nagyi elmosta az edényt, rendbe tette a konyhát, és leült egy csöppet, hogy új erőt gyűjtsön.
Tudta, hogy nem járhat messze a folyótól, szinte érezte nedves leheletét. Sietősre fogta hát lépteit, űzte, hajtotta valami megmagyarázhatatlan erő, ami – úgy érezte – már napok óta a hatalmába kerítette. Mikor kiért az erdőből, megpillantotta a lomha, nagy vizet, és önkéntelenül felkacagott. Észre sem vette, hogy közben eleredt az eső. Csodálkozott ezen, hisz egyetlen felhőt sem látott az égen. „Istenem! Mi ez?” Mintha az egész természet ellene fordult volna, úgy nyaldosták lábait a medréből kikelt folyó habjai. „Elvesztem” – gondolta, s kitárt karjaival átölelni készült az egész világot. – Igen. Egyszer mindenki meghal. – Saját szavai csengtek a fülében.
Kutyaugatásra riadt fel. Ritkán fordult elő vele, hogy napközben elszenderedjen, de ha mégis, ilyenkor általában különös álmai voltak. Leseperte kötényéről a porszemeket, és újra dologhoz látott. A gyerekek is felkeltek már, de az egyikük valahogy nyűgösebb volt a szokásosnál. Aggódva figyelte kivörösödött arcocskáját, fénylő szemeit. – Csak nem beteg ez a gyerek? – jegyezte meg csak úgy önmagának. Nagyi megmérte a kicsi lázát, és megnyugodva látta, hogy szó sincs betegségről. Játszani küldte hát a gyereket, de az hirtelen átölelte a nyakát.
- Nagyon szeretlek, Nagyikám!
Nagyi nem tudta mire vélni a hirtelen érzelemnyilvánítást. Kicsit furcsának találta. Simogatta a lágy gyerekfürtöket, és egy hang sem jött ki a torkán.
- Ugye, te nem fogsz meghalni? – hallotta az újabb váratlan kérdést. Nagyit megdöbbentette a gyerek viselkedése, de nem hagyhatta őt válasz nélkül.
- Az ember, míg gyerek, nem érti, hogy a világon minden kezdődik és véget ér. Ha lejár az idő, elmegyünk, és újak jönnek helyettünk. De ne félj, bogárkám! Én úgy érzem, még itt maradok veletek – egy kicsit.
Epilógus
A gyerek valóban nem érti, de megjegyzi a dolgokat. S az idő meghozza a választ a régen feltett kérdésekre. Megértem végre azt, hogy mit jelentett számomra a régi szoba csöndje, a túrós béles az asztalon és Nagyi agyondolgozott, szerető két keze. Megpróbált szeretni egy másik asszony helyett is, kinek túl korán lefutott fonala az élet kerekéről. Anya helyett is ő volt, a Nagyi. És olyan jó, hogy itt maradt velünk – még egy kicsit.
Nagyi kilencvenegy éves volt, amikor öröklétre szenderült. De nem ment el, mindig velem van. Érzem.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 03-29-2008 @ 09:56 pm
| Hozzászóló: naiva (Ideje: 03-29-2008 @ 10:38 pm)
Comment: Az én nagyim is ilyen volt...Igaz mi Mamusnak hívtuk..Ő is hajnalban már a kályhát hamuzta, hogy mire felkeklünk meleg legyen. Mindig figyeltem a dunyha alól...És én és úgy érzem mindig velem van, nincs nap, hogy eszembe nem jutna. Elnosztalgiázgattam Éva, jólesett, köszönöm! Olvasmányos, jó írás!:) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: lena1 (Ideje: 03-29-2008 @ 10:54 pm)
Comment: Drága Éva, senki sem érthetné meg jobban nagymamád iráni szereteted, mint én. Engem is a nagymamám nevelt fel. Már 98 éves lesz, de még nagyon szeretném, ha sokáig itt maradhatna nekem. Nagyon szépen írtál ezekről a gyönyörű emlékekről. Szeretettel ölellek.Lena |
|
|
|
|
| Hozzászóló: prayer (Ideje: 03-29-2008 @ 11:00 pm)
Comment: Azt hiszem, ez még jobban tetszett, mit az előző versed, pedig az is nagyon közeli volt szívemhez! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: erda (Ideje: 03-29-2008 @ 11:00 pm)
Comment: Örülök, kedves Naiva, hogy felidézhettem számodra kedves nagymamádat. Ők amíg éltek is Angyalok voltak..., most pedig vigyáznak ránk! Köszönöm, hogy olvastál. :))) Puszi: Éva |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Lyza1 (Ideje: 03-29-2008 @ 11:06 pm)
Comment: Nagyon megható írás, egy csöpp könnyem is kihullott...Én is imádtam a Nagyimat, úgy hogy átérzem szeretetedet!..Puszillak: Lyza |
|
|
|
|
| Hozzászóló: erda (Ideje: 03-29-2008 @ 11:07 pm)
Comment: Drága Lena! Az ember nem is gondolná, mennyi hasonló sorsot produkál az élet. Talán nem véletlen ezek után, hogy hasonlóan gondolkozunk, érzünk. Bizonyára csodálatos ember a Nagymamád is, kívánom, hogy még hosszú ideig legyen melletted, érezd a szeretetét! Köszönöm, hogy újra itt jártál és olvastál! :)))) Puszillak: Éva |
|
|
|
|
| Hozzászóló: erda (Ideje: 03-29-2008 @ 11:11 pm)
Comment: Drága Zoli! Nagyon köszönöm, hogy ezt gondolod. Számomra az emberség felé vezető út első lépcsőfoka az idősek iránti tisztelet, szeretet. Sokat tanulhatunk Tőlük, csak oda kell figyelni Rájuk! Örülök, hogy itt voltál és olvastál! :))) Éva |
|
|
|
|
| Hozzászóló: erda (Ideje: 03-29-2008 @ 11:14 pm)
Comment: Lyza, Kedves! Köszönöm, hogy emlékeztél Te is... A Nagymamák nélkül nagyon üres lenne a Világ. :) Puszillak: Éva |
|
|
|
|
| Hozzászóló: zsuka49 (Ideje: 03-30-2008 @ 07:22 am)
Comment: Évikém, ez nagyon szép kis írás, remekül éreztetted a gyermeki örlődést, és a szeretetet!:))
Kiskoromban én is sírtam, hogy meg fog halni egyszer a nagyim. Őt imádtam a legjobban és képzeld, amikor meghalt, nem tudtam sírni - pedig a mindenem volt....:(
Ki érti ezt???
Örülök, hogy olvashattalak: Puszizsuzsi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Julianna (Ideje: 03-30-2008 @ 09:21 am)
Comment: De boldog lehetsz Évike, hogy olyan sokáig veled volt a Nagyikád és nagyon szépen írsz róla. Én csak rövid ideig ismerhettem egyik Nagymamámat, de az emlékek élnek bennem. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: agnes (Ideje: 03-30-2008 @ 02:52 pm)
Comment: Egy gyönyörű irás a szeretetről,...Magával ragadott... |
|
|
|
|
| Hozzászóló: anyatka (Ideje: 03-30-2008 @ 04:06 pm)
Comment: Nagyon szép a meséd, a mesétek. Mindenkinél előcsalogatsz egy-egy emléket, és ez nagyon jó érzés. Lélekmelengető!!! Köszönöm, és gratulálok! Pusssszandi :)))))))))))))))))) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 03-30-2008 @ 04:37 pm)
Comment: Gyönyörű emlékeid vannak. És amíg vannak, tényleg nem távozik!:))))))))))) Puszillak! |
|
|
|
|
|
