Égbekialt a bunom,s fejemet leszegve
fohaszkodom az Urhoz:
csak most az egyszer,csak most segitsen rajtam.
Bar tudom majd kozhelykent hangzik,
de nincs szo,s en nem vagyok kolto,
ki szavakba onthetne,mindazt az erzest,
s szerelmet mit irantad erzek.
Az erkezesed,mint derult egbol villamcsapas,
ugy ert el engem,s egy pillanat eleg volt,
hogy evek peregjenek le elottem.
Elpocsekolt,eltekozolt evek.
Most latom csak mit is jelentessz nekem.
Most erzem mily hibat kovettem el,
s most tudom,mit eltel at,mikor eltaszitottalak magamtol.
Gyermeteg buszkesegem,mi anno oly fontos volt nekem,
most a semmibe tunik,
es oly apronak,s remultnek erzem magam,mint
a rajtakapott csinytevo kisgyermek.
Bocsajts meg...bocsajts meg.
E szavakat ismetlem.
Talan magamnak,talan neked.
Vak voltam es suket...
de nincs mentsegem,s nem is lehet.
Megis azt kerem toled:szeress...,hogy szerethesselek.
Semmi sem veletlen igazad lehet.
De vajh ez ujabb eveket jelent?
Kinzo gyotrelmes eveket?
Vagy megkonyorulnek rajtam az egiek?!
Vajon el meg a szerelmunk,
vagy csak en almodom?
Mond hogy nem igy van,s te is szeretsz.
Mond,hogy varjak rad,
Mond,hogy eljossz ujra.
S mond azt,hogy jo velem.
En pedig csak azt felelem:
Hogy te vagy az eletem.
Miota elmentel,csak ulok szobamban,
felidezve,hogy itt voltal,
de nincs az a kepzelet,mi hianyod potolna.
Az illatod mar hiaba keresem.
Elmentel,s magaddal vitted a szivem
Nekem a remeny maradt.
Azt igertem,:orokke!
Volt hogy nem hittem ,latlak meg valaha
hogy erintem e kezed,
s erzem e ajkaimon csokod,
es hogy melyen szemembe nezz....
A szivem a kezedben.
S csak rajtad mulik:
Osszeroppantod......,vagy uj eletet adsz?!
|
|
|
|
|
