Kicsid Álózsi
Kicsid Álózsi csúf ember volt, és ezt ő is tudta. Laposképű, lapátfülű, mélyen ülő apró szemű és ráadásul szeplős. Ha kacagott, mint a bohóc, ha komoly volt, akkor majomra emlékeztetett. Ő pedig sokat kacagott, mókázott, mert jókedvű, vidám legény volt.
- Ha élne Mátyás király, elmehetnék hozzá udvari bolondnak – szokta mondogatni.
A legénytársaival jól megvolt. Tudott harmonikázni, szépen és sokat énekelt, csavaros, fürge észjárású lévén, sok csalafintaságot kieszelt. Nem volt tehetős, de egyedüli gyermek volt, és így az apja hét holdján senkivel sem kellett osztozkodnia. Nem volt ő első legény a faluban, de nélküle nem kezdődött el egy mulatság sem.
A lányokkal azonban sehogyan sem boldogult. Amelyik tetszett volna neki, az rá sem nézett, aki pedig hozzáment volna, az neki nem kellett. Így hát a harmadik faluból hozott magának feleséget.
Julis csodaszép lány volt: karcsú, csendes beszédű, szelíd mosolyú és nagyon szegény. Szemmel láthatóan jószívvel volt Álózsihoz, a szeme ragyogott, ha ránézett. Keveset járt el otthonról, nem ismert senkit a faluban. Lesütött szemmel járkált, kevés szóval felelt, ha kérdezték. Hanem otthon, amikor kettesben maradtak, és az ura mókázni kezdett, úgy kacagott a fejét hátracsapva, csilingelő kacagással, hogy arra még az angyalok is felkapták a fejüket az égben. Álózsi ragyogott, büszke volt és boldog. Még mintha meg is szépült volna.
De irígységből, vagy mert a kicsi hegyi falu nem könnyen fogadta be az idegent, Julist a falu hamar a szájára vette: hogy sunyi macska fogja meg az egeret, meg hogy csak a vagyonért ment Álózsihoz.
A pletyka Álózsi fülébe is eljutott, és tüskét döfött a szívébe.
- Hátha mégis igaz? Hátha csak teszi magát? Hogy másnak is így kacag, nem csak nekem? – rágódott heteken át, és egyfolytában Julist figyelte. A képe megnyúlt, a jókedve odalett, a munkájában nem volt köszönet.
- Tudni akarom az igazat – határozta el magát. Nagy nehezen rábeszélte a legjobb barátját, Józsit, hogy tegyék próbára Julist. Felpakolt a szekérre, hogy kimegy az esztenára megnézni a teheneket, és csak két nap múlva jön haza. Estig az erdőben bújkált, de ahogy besötétedett visszalopózott, és a szemközti domboldalról leste a házát.
- Ha beengedi, megölöm. Megölöm mind a kettőt. S magamat is – rágta az öklét.
De a házban nem gyúlt világosság, és egy jó óra múlva megjött Józsi mérgesen.
- Bolond vagy te, Álózsi, és belőlem is bolondot csinálsz.
- Beengedett-e, mondjad! Beengedett-e?
- Láthattad. Vagy aludtál?
- De mit mondott? Mit mondott neked?
- Mit mondott, mit mondott... Azt mondta, hogy ott a fejsze a kezében, és úgy tegyem be a lábam a házba, hogy ő nem néz se engem, se téged, se a kicsi Andriskámat, hanem levág. Most hogy kerüljek a szeme elé? Bolond vagy Álózsi! Ha nem bízol benne, hogy akarsz vele élni? S ha már neki nem hiszel, és nem hiszel a szemednek se, akkor higgyél nekem, vagy ne mondd többet, hogy a barátom vagy!
Álózsi megnyugodott, és lassan visszatért a jókedve is.
Karácsonyra megszületett a kislánya, Erzsike. Ujjongott, kurjongatott. Olyan cifra bölcsőt faragott a kicsinek, hogy mindenki a csodájára járt. Egész nap a ház körül lebzselt, s ha mégis el kellett menjen valahova, futva járta meg az utat, csakhogy mielőbb otthon legyen. A kicsit egész nap a karjában hordozta, táncoltatta, énekelt neki. Hagyta, hogy a leányka a fülét tépje, a haját ráncigálja, nem tudott vele betelni. S ha a kicsi aludt, akkor a feleségét kapta ölbe, őt táncoltatta, mókázott vele. A ház ismét tele volt kacagással, jókedvvel.
Negyvenegy tavaszán, amikor a második gyereküket várták, Álózsit is mozgósították. Julis nem tudott sírni. Keskeny szájjal, száraz szemekkel, szótlanul pakolta a katonaládát. Álózsi tehetetlenül nézte.
- Hazajövök Julis, hallod-e? Megígérem. Úgyis visszajövök, az istenit neki! Nem hagylak titeket!
Hét év múlva jött haza. |
