Most még jó meleg van, de félek
ha őrült-önzőn szavakat csen
ma is az íráskényszer,
s a lelkem megint kiürül,
tán´ kihűl az ihlető csend is,

mert hiába is vajúdom némán
- ahogy asszony, eltitkolt gyermekét
megráncolt és izzadó homlokkal -
a kikívánkozót, a költeményt,

mit lélegzeteimből kifontam
a vágy elgémberedett tenyerén,
újra kiszakad belőlem vele
az izzó lávává olvadt remény.

Aztán némán fekszem az ágyon,
vacog a csend mellettem, leül…
Hideg lesz itt benn nálam,
szöges, vágyveretű; és fázom
majd megint vers-gyermektelenül.