Amikor a nap felkapaszkodott a domb tetejére, és benézett a ablakon, nem sokat látott. Bent a házban nem mozdult semmi sem.
Álózsi két kezével a fejét fogta, és arccal az asztalra borulva hallgatott. Vele átellenben Julis ült mozdulatlanul, és üres tekintettel bámult a semmibe.
- Megnézem a gyermekeket – állt fel a férfi. Maga is meglepödött, hogy milyen rekedt a hangja.
Julis felugrott, a szobaajtó elé állt és könyörögve nézett az urára.
- De nem bántod őket, ugy-e? Ők nem hibásak. Ártatlanok.
Álózsi szelíden tolta félre az ajtóból az asszonyt.
- Hogy bántanám? Hát nem ismersz?
Halkan nyomta le a kilincset, lábujjhegyen ment be a szobába. Az egyik ágyban három nagyobbacska gyerek aludt összebújva, a másikban két kicsi szuszogott.
- Az ott a fal mellett Erzsike, ugy-e? – kérdezte suttogva az ember. - Jól megnőtt, nem fog többé az ölömbe kuporodni! S az ott mellette Józsi? Még nem is láttam - mondta. Hallatszott a hangján, hogy mosolyog.
- Ez a vasgyúró itt, ez melyik?
- Az Bálintka, apám után. Ötéves lesz az ősszel.
- Né te, ez itt pont olyan, mint Erzsike volt, mikor elmentem!
- Olyan, még a hangja is. Csak akaratosabb. Mária lett, kicsi Mariska, hogy a Szűzmária oltalmazzon minket. Már majdnem hároméves, pünkösdkor tölti.
- És ez a kicsi pocok? Né, hogy alszik! Úgy szuszog, mint egy kisbíró!
- Az is leányka, Zsuzsika. Még szopik – fordult félre restelkedve az asszony.
Álltak, hallgattak. Julis összefonta a mellén a két karját, mintha magát és gyermekeit akarná védelmezni. Álózsi keze üresen, tehetetlenül csüngött a teste mellett.
Ott állt a kicsi, sovány ember a szoba közepében, a derengő reggeli világosságban. Nézte az alvó gyerekeket, nézte őket, ingata a fejét. A kicsi után nyúlt, hogy felvegye, de meggondolta magát, és visszahúzta a kezét. Hirtelen az asszonyhoz fordult:
- Te Julis, te tudod szeretni őket? Mindegyiket?
- Hát már hogyne szeretném! Az enyémek.
- Akkor az enyémek is – egyenesedett ki a férfi.- Kell még egy ágy ide, hogy férjünk. És télire kell toldani még egy szobát. Nem jó, ha ennyi ember alszik egyhelyen. Az betegség.
Álózsi még aznap megcsinálta az ágyat.
A gyerekek hamar megszokták az ’idegen embert’. Egész nap a nyomában voltak, ő mesélt, énekelt, játszott velük. Hintalovat, szekeret faragott nekik, babákat, amelyeknek mozgott a kezük-lábuk, hogy lehessen öltöztetni őket. A kicsiket az ölébe, nyakába ültette, hagyta hogy tépjék a fülét, a haját ráncigálják. A ház ismét tele volt hancúrozással, kacagással. Julis arca is kikerekedett, visszatért a lányos mosolya. Csak a kacagása halt meg valamikor a háborúban.
A faluval már nehezebben boldogult. A kocsmát elkerülte, templomba nem járt, és ha az úton szembetalálkozott valamelyikkel azok közül, még a fejét is félrefordította, hogy ne kelljen köszönjön. De aztán rájött, hogyha úgy veszi, akkor nem sok ember marad a faluban, aki köszöntésre érdemes, beleértve az apjáékat is. Hát változtatott: ha találkozott valakivel már messziről jó hangosan ráköszönt, még azokra is, és az egészségük felől érdeklődött. Viccelődött velük, de mindenki számára világos volt, hogy most Álózsi nem bohóckodik, mint legénykorában tette: most gúnyolódik.
Egyszer a kocsmában, ahová néha már eljárt, egy szájaskodó legény belekötött.
- Hé, Álózsi bá! Egyszer jó semmi ember maga. A más bitangját eteti, és még csak egy szót se szól.
Álózsi kiitta a maradék pálinkát a poharából, keményen a legény szemébe nézett, és a a fejét feltatrva csendes hangon válaszolt.
- Valaki kell, hogy etesse őket. Gyermeknek enni kell. S ha már az apjuk nem arra való! Csak arra volt való, hogy a más asszonyát tördösse... Hé, Mári néném, töltsön ide még egy deci pálinkát! Hadd igyak az egészségükre, mert a tiszteletükre bizony nem ihatok. Az nincs nekik.
A gyermekeket szépen, tisztán járatták. Mindegyiket taníttaták. A fiúkat mesterségre adták, Jóskát szabónak, Bálintot asztalosnak A lányok leérettségiztek, tanítónő, könyvelő, óvónő lett belőlük.
Amikor odaért az idő, a fiúknak házat építettek, a lányok szép kelengyét kaptak. Egyformán.
A menyeit Álózsi évődve, viccelődve fogadta, a vejeivel keményen kezet rázott, és mélyen a szemükbe nézve mondogatta: „Vigyázd meg az asszonyt, fiam!” Ilyenkor a hangja rekettesebbnek tünt.
Kicsid Álózsit a gyermekei, mind az öten, felnőtt korukban is édesapámnak szólították.