Aaron Dickelson, Gary Vyder, Ed Crafter, Keith Arnolds és Richard Tailor fiatal amerikai egyetemisták voltak. Fiatalok, vagányok és bohémek. Ha nem is volt sok közös bennük, de abban mindenképp hasonlítottak, hogy szerettek bulizni, néha-néha kirúgni a hámból. És ők öten jó barátok voltak, ezért mindig együtt jártak el. Minden péntek este kocsiba ültek, és ellátogattak valamelyik belvárosi kocsmába, ahol lehetőleg élő zene szólt. Épp péntek volt, és a tanítás végével szekrényeiknél állva Aaron vetette fel, hogy ismét menjenek el együtt az egyik pubba.
- Fiúk! Az egyik sráctól hallottam, hogy a város szélén van egy kis kocsma. Esetleg megnézhetnénk. Ha úgyis autóval megyünk, nincs messze.
- Város széli kocsma? El tudom képzelni... - mondta kelletlenül Ed.
- Ugyan már, egyszer igazán kipróbálhatnánk, én erre szavazok! - tette hozzá vigyorogva Richard. Mindig nevetett valamin, ő volt a társaság bohóca, míg Aaron igazi társasági lény volt, ő szervezkedett a legtöbbet. Ed az örök pesszimista volt, Gary a komoly, visszahúzódó, jó tanuló fiúcska. Keith a csapatból a legnagyobb nőcsábász, mindenkit el tudott csábítani, sőt, sosem tudott szabadulni díszes kíséretétől: az egyetem összes nője körülötte csüngött.
- Szerintem is megnézhetnénk. Egy próbát megér, legfeljebb nem megyünk vissza - szólt oda lazán Keith. Ő mindig mindent ilyen lazán vett. Gary osztotta véleményét, így 4-1 arányban leszavazták Ed negatív véleményét, így az esti program ismét eldőlt. De most nem a belvárosi mulatókba vették az irányt Gary régi Mustangjával, hanem a városhatár felé.

Este már sötét volt, mire kiértek a városból, és elértek az első utcához, ami az autóútról nyílt. Utcának éppenséggel nem is lehetett volna nevezni: egy vékony, göröngyös földút volt, amely sakrára elferdült, repedezett fatáblára volt felírva a kocsma neve: "Uncle Dan's Inn". Gary behajtott a hepehupás földútra. Alig tett meg néhány métert, mikor Ed meglepetten kiáltott fel a hátsó ülés közepéről, Rich és Keith közül:
- Ez egy temető! - ahogy kimondta,mindenki balra fordította a fejét, hogy lássák, amit ő lát. Valóban egy temető mellett mentek el. A sírok szinte az úton voltak, de, mivel egy kis dombon helyezkedett el, még egész messze is sírköveket lehetett látni. Kerítés sem volt a temető körül. Néhány sírkő már kidőlt: vagy egy állat, esetleg vandálok döntötték ki, vagy csak az idő vasfogának esett áldozatul a masszívnak tűnő kő. De ki tudja, mióta temetkeznek erre a területre.
- Ott a kocsma - Keith terelte vissza a figyelmet az úticélra. Most mindenki jobbra nézett, a kocsma irányába. A faház tetején nagy, színesen villódzó betűk hirdették: "Uncle Dan's Inn". Alatta kisebb betűkkel az állt: "Kocsma a kriptalakókhoz". Elsőre elég rémísztő cím volt, a fiúk remélték, hogy nem a hajdan volt vendégek nyugszanak a sírokban. 
Gary zötyögve leparkolt egy ócska terepjáró mellé a kocsma előtt. Kiszálltak az autóból, és bizonytalan léptekkel elindultak az épület felé. Richard nyitott be, majd utána a többiek is beléptek. Meglepetésükre nagy volt az élet, a csapos szórakoztatta a pultot támasztó figurákat, arrébb pedig egy emelvényen pár zenész jazzt játszott.
Az öt barát leült egy nagyobb fajta kör alakú asztalhoz. Mindannyian brandyt rendeltek, amit a csinos kis pincérnő gyorsan ki is hozott.
- Azért van hangulata a helynek - mondta egy korty brandy után megnyugodva Keith. - Akkor is, ha épp egy temetővel szemben van.
- Talán pont az adja a hangulatát... ami, lássuk be, sajátos. - válaszolt szokásos modorában Ed, amire a többiek elmosolyodtak, és tovább kortyolgatták az italukat, amit még egy s még egy követett. Szép lassan úrá lett rajtuk az alkohol, és a legkevésbé sem foglalkoztatta őket a szemben terpeszkedő temető. Az italtól feloldódtak, s már ugyanúgy mulattak tovább, ahogy szoktak: beszélgettek a nőkről, az autókról, a sportról, néha vitatkoztak is ezeken a témákon, vagy politizáltak, vagy vicceket meséltek egymásnak. Mikor a zenekar egy ismerős dallamot kezdett játszani, mind az öten hangosan énekelték velük a dalt.
Egyszer csak az alkohol újabb állapotba juttatta őket, amikor már nem nevettek, csak bámultak maguk elé, s szemmel láthatóan fáradtak voltak. A formás, fiatal pincérlány sétált oda hozzájuk azzal, hogy zárnak, és fizetniük kellene. A fiúk összedobták a pénzt, s kitámolyogtak a faházból, aminek a tetején még mindig pislákolt a felirat.
Ed arrébb tántorgott a faház oldalához, s levizelte az első fát, amit talált. A többiek követték a példáját, s megkönnyebbülve másztak vissza az autóhoz. Gary zúgó fejjel támaszkodott meg az autó oldalán. Richard letelepedett a motorháztetőre, Keith pedig ide-oda imbolygott a Mustang körül. Aaron a fűben feküdt.
- Ne feküdj ott, még elvisznek a halottak - poénkodott Ed, s még Aaron is elnevette magát.
- Majd ha így lesz, visszajövök érted.  VÁÁÁÁ! - kiáltott oda Aaron, s kezeivel is Ed felé kapott, mintha el akarná kapni. Nevettek.
- Na... megyünk? - tette fel a kérdést Gary. Már csak azt kellett eldönteni, hogy ki fog vezetni. A választás Aaronra esett, mivel ő tűnt a legéberebbnek közülük.
- Én inkább gyalog megyek, jót fog tenni a levegő - mondta Ed.
- Gyalog? - ámultak el a többiek. - De gyalog több óra, mire visszaérsz a városba!
- Ugyan, ha a temetőn keresztül megyek, gyorsan ott vagyok. A halottak már úgyse tudnak beleszólni, csak nem fogja zavarni őket, hogy felettük megyek haza.
A fiúk végül beleegyeztek, tekintettel arra, hogy nem tudták mivel lebeszélni barátjukat a temetőn való átvágásról, és végül is igaza volt: a halottakat nem fogja zavarni. Így Aaron beült a volán mögé, Gary mellé, Richard és Keith pedig hátra ültek, s egymás vállának támaszkodva próbáltak egyenesen ülni és ébren maradni. Ed intett nekik, majd mikor a Mustang eltűnt a rázós földúton, mély levegőt vett, s elindult a temetőn át...

Egy darabig nyugodtan gyalogolt, nem zavarták a szó szerint síri csendet megtörő zajok, mint a levelek zörgése és az ágak recsegése. Aztán egy idő után egyre fáradtabbnak érezte magát, s kezdte úgy érezni, mintha ólomból lennének a lábai. Egyre inkább lassított, visszavett addigi gyors tempójából. Ahogy egyre lassabban ment, és fáradt szemeivel a földet fürkészte, tekintete a sírkövekre tévedt, s ahogy ment, azzal szórakoztatta magát, hogy végignézte őket: a neveket, a dátumokat, az idézeteket, ha volt. Az egyiken például ez állt: "Clifford McKenzey - élt: 1930-tól 1970-ig". Fiatalon halt meg ezek szerint, gondolta Ed. A következőn csak annyi állt: "Kisfiam". Szülei temették el... Egy másik, gránit sírkövön el volt olvasható: "Francis James Gordon - élt: 1937-től 2007-ig". Ed még tovább ment, s egyre több névvel találkozott. Néha megpróbálta elképzelni, hogy mi vihette el a sírok alatt nyugvókat. Azonban szemhéjai egyre jobban elnehezültek, s lábait is egyre nehezebben rakta egymás elé. Egy pillanatra megállt, s megszédült. Egy sírkőnek támaszkodott, majd lassan leült rá. "Bocsi..." - mormolta a halottnak alatta. Megnézte a sírfeliratot: "Amanda Berkley - élt: 1922-től 2001-ig. Szeretlek Mama".  Ed végignyúlt a síron, s bár nem akart elaludni, mégis elnyomta az álom.

Borzalmasat álmodott. Egy néger asszonyt látott hosszú fekete ruhában. Dús, göndör, fekete haja a vállára omlott. Hátrafordult, s összetört egy tükör. Majd egy másik kép tűnt fel. Ugyanez a nő volt, csak jópár évvel később, már őszülő hajjal ült egy irodában, s az asztalára helyezett névtáblán az "Amanda Berkley" név állt. Egy férfi rontott be az irodába, aminek az ajtajára az ügyvédi iroda szavakad írták fekete betűkkel. A férfi dühös volt, az asztalt csapkodta, s a nőt fenyegette.
Majd ez a kép is eltűnt, s egy másik elevenedett meg Ed álmában. Ebben még mindig ugyanaz a fekete nő szerepelt, ahogy a naptár lapját áthajtja március harmadik hetére. A naptáron látszott a dátum: 2001 volt. Csöngettek, s a nő megfordult. Az ajtóhoz lépett, hogy beengedje a látogatót. Az előző képsor dühös férfija állt vele szemben kócos, szürke hajjal, s meglökte a nőt. Ed nem hallotta a hangjukat, csak látta, hogy a férfi beszél, valószínűleg kiabál. Amanda dühösen megfordult, de ekkor a férfi egy zsinórt szorított a nyakához. A következő percben a nő összeesett, s a férfi távozott.

Ed felriadt, s verejtékben fürdött. Zihált, amint felült. Még élénken élt benne az álom képe, de bebeszélte magának, hogy az alkoholtól van. Lassan felállt, s a sírkőre támaszkodva megfordult. Újra szembe került a felirattal: Amanda Berkley... a nő az álomból... élt 2001-ig... amikor az álmában megölték... Ed rémülten kapta el a kezét a sírkőről, s sietve fordult meg, hogy tovább menjen. Gyorsan gyalogolt, már-már futott, de ameddig a szem ellátott, mindenütt temető volt, a város fényei pedig még nagyon messze voltak. Biztosra vette, hogy barátai már rég otthon voltak, s kényszerítette magát, hogy bérelt lakásukra gondoljon, a jó meleg ágyra, és ne az előbbi rémálomra. Az otthon gondolatától megnyugodott, s újra lassított. Már nem nézte a sírköveket. Azt sem nézte meg, amire újra lerogyott. felhúzott térdére támasztotta fejét. Egy percre lehunyta szemét. Egy ismeretlen férfit látott szemei előtt. A férfi zöld pulóvert viselt, alatta fehér inget, és barna szövetnadrágot. Átlagos amerikainak nézett ki. Az arcán sem volt semmi szokatlan:  öregség vájta ráncok szabdalták mindenütt, de különben kedves öregnek tűnt. Majd a bácsi eltűnt, hogy aztán más helyzetben újra feltűnhessen a vádlottak padján, amint éppen elítélik. Ed hallotta a bíró hangját: többszörös burtális gyilkosság vádjában Walter Dameson-t az esküdtszék bűnösnek találta. Az ítélet azonnal, 1999. november 21-én végrehajtandó halálbüntetés". Ed akármennyire is próbált menekülni a víziók elől, nem tudta kinyitni a szemeit. A következő képekben az öreget villamosszékbe kötve látta, amint végrehajtják az ítéletet. A látomások elmúltak, s Ed kinyitotta a szemét. Keze remegett. Lihegve kelt fel a sírról, s vetett egy óvatlan pillantást a sírkőre: "Walter Dameson - élt: 1915-től 1999-ig. Kivégezve". Ed fejéhez kapott, szemébe kúszó tincseit hátra simította. Rémülten bámult a névre és a dátumra. Fogalma sem volt, mi történik. Lehet, hogy csupán képzelete tréfálja meg. De nem találta viccesnek. Egy nő, akit megöltek, és egy sorozatgyilkos... a víziók kegyetlenek voltak. Ijedten ugrott egyet, mikor lába alatt egy ág reccsent. Elvesztette önuralmát. A temető kihalt volt, csend volt, de mégis olyan érzése támadt, mintha ezernyi szempár figyelné lépteit, mintha minden sírkő hívogatná: "gyere, ülj le ide, érints meg, hadd mutassam meg neked a titkom". De Ed nem akarta tudni. Ez a kettő is sok volt neki. A város felé fordult, s rohant tovább. Közben megbotlott egy kőben, s egy túldíszített síremlékre esett. Ahogy hozzáért, látta az újabb víziót egy kisfiúról, aki a háborúban végignézte szülei halálát: mindkettőjük a német náci uralom áldozata lett. A kisfiú apja és anyja mögött állt a sorban. Mindannyian kivégzésre lettek ítélve. A fiú szeme láttára gyilkolták meg szüleit, majd a kép elsötétült, s egy tábor képe bontakozott ki. Ed szinte hallotta a nácik kiáltásait. Majd, mintha egy filmben lenne, minden távolodni kezdett, s már látszott a szöges kerítés a tábor körül, s a kapun a felirat: "Sobibor" - az Lengyelország, mondogatta Ed fejében egy hang, amely a sajátja volt. Majd a tábori képek és szertefoszlottak, s egy idős asszonyt látott egy utcán sétálni, Chicago utcáin. A néni egy levelet tartott a kezében, és sírt. Ed közelről is látta a levelet, melyet Dobroslawa Krawcky-nak címeztek: családja haláláról értesítették - lengyelül. S minden újra sötét lett, és tiszta, s Ed már csak az emléket látta: "Fiam, menyem és unokám emlékére" - hirdette a felirat. Ed tovább rohant, de szédült, rosszul volt, tántorgott a sírkövek között. Amelyikhez csak hozzáért, egy újabb képet vetített a fejébe, mindet másról. Volt látomása egy férfiról, aki épp egy éve zuhant le egy repülővel, egy család, akik robbantásban vesztették életüket, még számos gyilkosság, de Ed már nem bírta feldolgozni. Épp csak megtámaszkodott egy síron, rögtön feltűnt szeme előtt egy asszony aki végzett a családjával és magával is, de már nem látta tovább a filmet. Elájult, s a sírra zuhant.

Aaron, Richard, Keith és Gary gond nélkül, viszonylag biztonságosan megérkeztek az albérletbe a városközpontban. Edet azonban nem találták otthon, persze valójában nem is számítottak rá. Mindannyian csak bezuhantak az ágyba, s gond nélkül végigaludták az éjszakát. Reggel azonban még mindig nyoma sem volt barátjuknak, s már kezdtek aggódni miatta. Elautóztak a városhatárig, hátha mégsem mert átmenni a temetőn, de nem találták a kocsma körül, majd a vásorban is tettek pár kört, de semerre sem találták. Gary végül felhívta a rendőrséget, akik csak 24 óra elteltével voltak hajlandóak foglalkozni az üggyel. Az viszont csak valamikor hajnalban fog letelni.
- Miért nem keressük a temetőben esetleg? - vetette fel Keith, de a többiek lebeszélték az ötletről. A városban keresték, de sehol sem találták, még csak nem is látták.
Lassacskán viszont letelt a 24 óra, s a fiúk újra telefonáltak a rendőrségre, akik ezúttal már foglalkoztak az üggyel. A kocsmánál kezdték, s a temetőben folytatták. Aaron és a többiek kikönyörögték, hogy velük mehessenek. Így napfényben egészen más képet mutatott a temető, mint éjszaka. Elhaladtak Clifford McKenzey, "kisfiam" és Francis James Gordon sírja mellett, majd Amanda Berkley és Walter Dameson - "kivégezve" sírja mellett is. A rendőrök németjuhászai végigszimatolták a sírokat. Gazdáik előre engedték őket, de nem szaladtak már sokat. Néhányszáz méter múlva elfogyott a nyom - viszont meglett Ed. A kutyák ugattak, a rendőrök és a fiúk futottak utánuk. Ed ott hevert egy síron, arccal lefelé. Az őrmester megfordította. Szemei nyitva voltak, arcára kiült a téboly és rémület. Már nem élt, mikor megtalálták, de nem tudták megmondani, mikor, és miben halt meg.
- Úgy néz ki, mint aki halálra rémült - jegyezte meg az egyik rendőr együttérző arckifejezéssel.

A rendőrök a kapitányságon felvették a fiúk vallomását, akik a megdöbbenéstől és a szomorúságtól alig tudtak megszólalni. Mindegyikük ugyanazzal az érzéssel szállt ki a rendőrautóból az albérletük előtt: "én vagyok a felelős...".