mindig azt kérdezgettem magamtól, míg éltem - közben, mert nem tudtam meghalni, hiába szerettem volna, csak előtte haltam meg és utána -, hogy hogy lehet ezt kibírni.
nem a válasz volt a fontos - sehogy -, hanem az volt megnyugtató, hogy legalább van kérdés.
most már ez sincs.
nincs válasz. nincs kérdés. nincs tagadás. nincs megoldás.
anyám sír, bőg, jajgat, toporzékol, folyik a nyála, jaj, mondja, jaj, dől belőle a fájdalom, mint valami járvány, jaj, menekül előle a csend, és apám, jaj, és én, fáj a fejem, még legalább fél óra míg elalszik, fogy a vodka, jaj, jaj, legalább fél óra, hallja a falu, jaj, már az utcán üvölt anyám, ki kéne menni, hallja mindenki, jaj, fogy a méltóság, anyám ereje, kirepülnek a kezemből a nyugtatók, elszóródik a csempén, anyám elvágódik, nyúlok utána, vastag karja puha, mint valami játéké, jaj, össze ne törjem, jaj, orvost kéne hívni, keresem a telefont, nyúl utána, orvost ne, üvölti, csak orvost ne, jaj, jaj, fogával elszakítja a zsinórt, a telefon süket, mobil, hol a mobilom, vajon hol van apám, vajon hol a vodka, jaj, jaj, vajon melyik gyógyszeres dobozból mennyi hiányzik, evett-e már, vagy éhgyomorra?
ilyen erőtlen kérdéseket rakosgatok magam elé, ijesztő nyugalommal, de nem érnek semmit.
az a kérdés kellene, az a régi; megkérdezni - mindegy kitől -, hogy hogy lehet ezt kibírni -
de már nem.
valahol, útközben, a földön talán, a csempén, a gyógyszerek vagy az üvöltések között, a vodkában, valahol máshol, az utcán, a szomszédoknál, vagy fent a magasságos mennyekben, a pokolban, isten tudja hol, de én már
elveszettem a kérdőjelem. |
|
|
|
|
