Pakundár és Ibolya

  Pakundár egy elágazásnál álldogált.

  Nem emlékezett már, hogyan került oda, hogyan lett útjelzőtábla és, hogy ki rajzolt kacskaringós betűket erre-arra mutató tábláira, de tudta, hogy nem szabad elmozdulnia: mutatni kell az utat és várni, hátha eltéved valaki.

  Lábújjhegyen ágaskodott, késő éjszakákig meresztgette a szemét, hátha megpillant egy fáradt vándort előbukkanni a bokrok mögül... de csak a hold kúszott a fák fölé és járta megszokott útját az égen.

  Azóta nyár lett, s Pakundár hiába állt nagyon büszkén, hiába tekintgetett jobbra-balra, mintha egy elátkozott elágazás lenne, senki sem tévedt el, senki sem ballagott arra.

  Megszólította hát a napot:

  - Ha eltévednek a sugaraid, kacsints le bátran, szívesen útbaigazítom őket!

  De nem kacsintott a nap, sugarai megnyaldosták az érett gyümölcsöket, megcirógatták a hancúrozó rókakölyköket vagy belestek az ágak közé, a fészkekben sipítozó fiókákra.

  Azután ősz lett, kérlelte hát a szelet:

  - Tévedj el szél! Hadd mutassam meg a helyes utat!

  De a szél nem figyelt rá, hanem süvítve fújta le a fákról a száraz levelet és messzi kergette a röpülő vadlúdakat.

  Lecsupaszodott lassan az erdő, csönd lett, aludni bújtak az állatok, majd megérkezett a tél.

  Térdig-hóban toporgott az útjelző.

  - Bárcsak segíthetnék a fagynak! -motyogta, de a fagy nélküle is tudta, mit kell tennie, és hatalmas jégcsapokat aggatott havas tábláira.

  Lépegetni, táncolni kezdett, hogy ne fázzon annyira, ám később már moccanni sem bírt: csontjáig hatolt a fagy.

  Amint így lehúnyt szemmel, dermedten állt, egyszer csak a tábláira szállt két madár: két fekete varjú.

  - Kár. Kár, hogy ilyen messze lakik ez a lány! -sohajtotta az egyik.

  - Kár, kár -így a másik.- De a háza körül legalább nincs hó, nincs fagy... mintha tavasz lenne... mintha a kertjében megállt volna az idő...

  - És végre jóllakhatunk nála...

  - Hogyan is lehet valakinek ilyen áldott jó szíve???

  - Mégis, milyen szomorú mindig! A szeme kisírt... Kár, kár! Mindenkinek a maga baja fáj!

  pakundár nem akart hinni a fülének. "Madarak? Itt? Az elágazásnál? Az én tábláimon?" -gondolta, majd lassan kinyitotta a szemét, rájuk nézett és suttogva kérdezte:

  - Eltévedtetek?

  - A varjúk nem szoktak eltévedni!

  - Csak megpihenni! ... De ha nem tetszik, megyünk is tovább! -válaszolták és már repültek volna, de Pakundár utánuk szólt:

  - Jaj, madárkák! Meséljetek a kertről, a lányról, meséljetek a tavaszról!

  A varjúk meg egymás szavába vágva meséltek.

  Elmesélték, hogy nem is olyan messze, egy tisztáson, rogyadozó kicsi házban éldegél egy árva lány. Egyetlen ruháján, s az álmain kívül semmije sincs, de nagy kincse van mégis: a tavasz, ami a kertjébe költözött... mintha varázsütésre megállt volna az idő: messzi kerüli a tél; didergő madarak szállnak a kertbe melegedni és éhező állatok vonszolják odáig magukat, hogy nála jóllakjanak. Gondolnánk: tündérkert, ahol egy tündér lakik... de a tündér szeme szomorú; hiába mosolyog, hiába szelíd és kedves, a szívében bánat lakik.

  Miután befejezték, pakundár könyörgött, hadd mehessen velük, de a varjk elszálltak nélküle.

  Elindult egyedül; csontig fagyva, jégcsapokkal a tábláin lépdegélt a térdig érő hóban. Ment nappalokon, éjszakákon át, maga sem tudta, merre, de érezte, hogy a kert felé, ahol a tavasz lakik.

  Egyik nap aztán, mikor épp a léeghidegebb szél csípte-csavarta pirosra az orrát, egy tisztáson megtalálta a kertet.

  Amint átmászott a kerítésen, testét meleg bizsergés futotta át, mintha a tél valóban kívül rekedt volna; odabenn nyoma sem volt a télnek: versenyt énekeltek a madarak, az állatok jóllakodtan hempergőztek a puha pázsiton, hangyák vonultak a lombos fák alatt és méhek zümmögték körül a virágokat. A kert közepén állt a ház. Nem is állt, inkább tántorgott csak szegény; ablaka nem volt, kéménye ledőlt, s faláról rég lehullt a vakolat. előtte ült s valami kis dalt dúdolt a lány; ruhája rongyos volt, de az arca szép, hosszú fekete haján táncoltak a sugarak, ajka piros volt, mint a tűz, és a szeme... a szeme szomorú.

  Megismerkedett a lánnyal és vele maradt; etették, itatták az állatokat, gondozták a növényeket, s közben sokat beszélgettek, nem csoda hát, hogy nagyon megkedvelte, megszerette, de hiába kérdezte a bánatáról, a szemében lapuló szomorúságról, magáról sohasem mesélt. Ám egy reggel, amikor egy kedves öreg tölgyfa alatt heverészett és épp a lány bánatán tűnődött, megszólította a fa:

  - Én tudom, miért szomorú. Nekem a szarkák elmesélték.

  - Tényleg tudod? -kapta fel a fejét Pakundár.- mondd el, kérlek! Úgy szeretnék segíteni rajta!

  - Elvarázsolták -kezdte az öreg tölgy.- Mert tudd meg, régen nem itt lakott, hanem királyleány volt és egy kastélyban élt udvarhölgyek, szolgák, cselédek között. Játszópajtásaival fogócskáztak a kertben, később pedig, amikor nagyobbacska lett, a bálteremben, kristálycsillárok alatt fodros, csillogó ruhákban tánccal múlatták az időt. Az asztalok rogyadoztak az ezüst tálak, arany serlegek, pompás ételek alatt, s az istálókban gyönyörű paripák várták, hogy címeres hintók elé fogják őket.

  De lassan felcseperedett és eladósorba került. Kihírdette hát a király, hogy aki a legkedvesebb ajándékkal lepi meg a lányt, az kapja a kezét és a fele királyságot. Jöttek is a kérők, hoztak cipellőt, koronás ládákban legfinomabb, ruhának való selymet, drágakövet, kincset, ékszert, hintót, táltos paripát... de a királylánynak egyik ajándék sem tetszett.

  Egyszer egy délceg ifjú érkezett, a szomszéd király fia, és hozta az ajándékát: nem ruhát, nem kincset, nem táltos paripát, csak egy csokor lila ibolyát. Megörült a királylány, ráadásul nagyon megtetszett neki a királyfi is; azon nyomban kijelentette, hogy ő bizony senki máshoz nem megy feleségül. hiába kérlelte az apja, hogy gondolja meg jól, hisz' rengeteg virág van a kertben... különben is, elhervad nem soká, mert az ibolya a tavasz virága...

  A lány úgy beleszeretett a királyfiba, hogy azt a szerelmet elmesélni sem lehet.

  Elnevezték Ibolya királykisasszonynak és kitűzték a lakodalom napját.

  Nagy volt a sürgés-forgás: varrták az esküvői ruhát, díszítették a termeket, sütötték-főzték az ünnepi ételeket.

  Egyszer, amikor a vendégsereg már lenn tolongott az udvaron és a király, a királykisasszony meg a királyfi épp a termeket járták végig, hogy ellenőrizzék, kezdődhet-e az esküvő, hirtelen bevágódott az ajtó, egy nagy ronda pók mászott eléjük és azt mondta: "Hatalmas varázsló vagyok, de pókként kell élnem egy boszorkány átkai miatt, mindaddig, amíg egy királyleány hozzám nem jön feleségül..."

  "Nem megyek máshoz, csakis szívem szerelméhez, életem párjához" -szólt közbe a lány.

  Ekkor a pók egy tükröt adott neki. "Ha én nem, akkor senki sem!" -kiáltotta és nyolc lábát szaporán kapkodva távozott.

  A királyleány a tükörbe pillantott, és abban a pillanatban gonosz varázslat történt: eltűnt a kastély, a király és a királyfi elvarázsolódott, de hogy mivé, és hová kerültek, azt senki sem tudja... Ibolya királykisasszony pedig, mint rongyos árva lány, ebben a nyomorúságos házikóban találta magát. de mert akkor tavasz volt, a kerítésen belül örökre tavasz maradt.

  A varázslat miatt nem emlékeznek semmire, sem a kastélyra, sem a kérőkre, sem a pókra, de ha bemész a házba, kis pohárban egy csokor ibolyát találsz.

  - Hogyan szűnhet meg a varázs? Tudok segíteni? -kérdezte Pakundár.

  - Az csak rajtad múlik -válaszolta a fa.- A félszemű denevér mesélt egyszer egy ronda pókról, aki egy barlangban él és porcelánszelencében őrzi élete fonalát; ha ez a csöpp fonál elszakad, elpusztul a pók. Keresd meg, és ha ő a varázsló, szakítsd el a fonalát!

  - Hol találom azt a pókot?

  - tizenkét napi járóföldre innen él egy közeli rokonom, a Világoskék Makkfa. Menj el hozzá, kopogtass a kérgén és kérdezd meg őt!

  Pakundár el se búcsúzott a fától, meg se nézte, hogy a házban valóban ott van-e a csokor virág, hanem kapta magát, átmászott a kerítésen, ki a tavaszból, be a télbe, s ment nappal, éjjel, térdig érő hóban gázolt tizenkét napon át, amíg meg nem találta a fát.

  Elmesélte, amit az öreg tölgytől hallott és kérte, mondja el, ha tud valamit.

  - Nem olyan messze -kezdte a Világoskék Makkfa-, van egy kopár hegy, csupa szikla, nincs rajta egy fa, nincs egy szál virág. Hegy belsejében végtelen járatok, csapdákkal teli útvesztők mindenfelé. Az egyik alagút végén a pók és legnagyobb kincse: egy kis porcelán szelence. De a hegyet háromszorosan őrzik ám! Előbb egy kegyetlen óriás; olyan a szíve, mint a jég, s fölfalja, aki közelít hozzá. Azt ajánlom, kerüld el a barlangot.
  De Pakundárt nem lehetett lebeszélni, így hát, mielőtt elindult, egy marék büdös köményt kapott.
  - Akinek a szemébe szórod, az megvakul! -kiáltotta utána a fa és világoskék ágaival sokáig integetett.
  Ment a kopár hegy felé, majd fától fáig osont óvatosan, hogy megne lássa az óriás, de az mégis észre vette, elordította magát és már lépett is feléje; léptei alatt csak úgy rengett a föld.
  Ekkor egy csöpp napsugár nyalta meg akundár arcát. Fölnézett a napra, az meg kacsintott, mintha mondaná: "Ismerlek jól, az elágazásnál mutattad jobbra-balra az utat és segíteni akartál. Most én segítek neked!" -Azzal lebocsátotta az összes sugarát és sütött, sütött, de olyan hevesen, hogy az óriásról patakokban folyt a veríték, ledobta kabátját, kalapjával legyezgette magát, lépett még néhányat, azután lihegve térdre rogyott. Addid-addig ontotta melegét a nap, míg a hőségben meg nem olvadt az óriás jég-szíve és megszelidülve, kimerülten el nem terült a földön.
  Pakundár nyugodtan elsétálhatott mellette; az ránézett ugyan, de mintha észre se vette volna, tovább heverészett, ő pedig ment boldogan, amíg egy magas falhoz nem ért, de az a fal nem kőből volt ám, vagy farönkökből rakva, hogy át lehetett volna mászni rajta, hanem egymásra dobált tövises, szúrós galyakból, mintha egy erdőnyi vadrózsabokor ágait hordták volna nagy halomba.
  Megpróbálta ugyan szétszegni az egymásbafonódott töviságakat, de csak az ujját szúrta meg velük;leült hát és szomorkodni kezdett.
  Egyszerre kis szellő kerekedett és a fülébe súgta: "Emlékszem rád, útjelző, egy kereszteződésben álltál és szegíteni szerettél olna nekem. Most rajtam a sor!" Azzal süvíteni kezdett, majd egyre erősebben fújt, míg viharos szélvész nem lett belőle, akkora, mint egy hurrikán, s el nem söpörte az egész töviság-hegyet az útból.
  Mehetett Pakundár tovább, s már majdnem a barlang szájához ért, amikor hatalmas vörös hangyák állták az útját és rágóikat félelmetesen csattogtatva indultak feléje.
  Ekkor hideg fuvallatot érzett. A fagy hajolt le hozzá és azt mondta: "Találkoztunk már, te vagy az útjelző, vártad, hogy segíthess nekem. Most én segítek rajtad." Azzal dermesztő hideget lehelt. A hangyák dideregtek, rágóik vacogtak, mejd jégcsapok nőttek a lábaikra és teljesen jéggé fagyva, mint hatalmas hangyaszobrok álltak mozdulatlanul.
  Nem sok idő múlva már benn is volt a hegy belsejében.
  Egy nagy csarnokból hét irányban hét alagút vezetett. Az elsőben mogyoróillat csalogatta, elindult rajta, de pár lépés után visszafordult és a következő alagútba szimatolt, ahonnan finom méz illata szállt, s szinte kedve támadt belenyalni. A harmadik járatban távoli csermely csobogását hallotta, a negyedikben cseppkövek messze visszhangzó csöppenéseit, az ötödikben tavaszi virágok illatát érezte, a hatodikban frissen fejt tej édes, meleg illatát, s végül a hetedikhez, egy nyirkos, savanyú szagú, sötét alagúthoz ért; ezen indult el.
  Kacskaringós utakon haladt, alig járható, súszós emelkedőkön, csigalépcsőkön, amiknek grádicsai mintha üvegből lettek volna, széttöredeztek a lábai alatt. Mély szakadékok mellett kellett mennie, falak omlottak le, vasrácsok csapódtak  mögötte, s elzárták a visszautat.
  - Te vagy a Varázsló? -szólalt meg Pakundár.
  - Nicsak, egy régi ismerős! -mordult fel a pók.
  - Mi még nem találkoztunk -mondta akundár.
  - Találkoztunk, csak nem emlékszel rá -válszolta.- Hogyan találtál ide? Hogyan jutottál be? ... El kellett volna tévedned... elpusztulnod az alagutakban...
  - Ne feledd, hogy útjelző vagyok! Az útjelzők mutatják az utat és nem tévednek el. Azért jötem, hogy változtasd vissza a lányt, a kastélyt, a királyfit és a királyt!
  - A királyfit??? Ha-ha-ha! ... Ha tudnád, ki a királyfi... ! -kacagott a pók.- Inkább megeszlek, felfallak vacsorára! -és nyolc lábán megindult feléje, és már tátotta is a száját, hogy bekapja.
  Pakundár menekült volna előle, de lábát egy csapda vasfoga tartotta fogva.
  Eszébe jutott a büdös kömény, amit a Makkfától kapott, zsebébe nyúlt hűát, kimarkolt belőle valamennyit és a pók szemei közé szórta.
  Üvöltött szerencsétlen, úgy bömbölt,  hogy beleremegett a hegy. Nyolc megvakult szeméhez kapott mind a nyolc lábával és sokáig vergődött a földön.
  Azután a terem közepére botorkált.
  - Tudom, hogy a szelencét akarod, de ne hidd, hogy megkaparintod! -kiáltotta és két lábával felnyúlt egy díszesen faragott oszlop tetejére, tapogatózva keresgélt odafenn, és mikor megtalálta, magához vette a szelencét, de olyan ügyetlenül fogta, hogy elejtette.
  Amint a földön darabokra tört a porcelán és elszakadt a benne lévő pókfonál, nagyot üvöltött a pók és szánalmasan kiadta a lelkét.
  Ahogy elpusztult, megszűnt a varázs is: mintha mi sem történt volna, a régi helyen állt a kastély, vendégsereg tolongott az udvaron és a király, Ibolya királykisasszony meg Pakundár királyfi -mert ki is lehett volna más?- végigjárták a termeket, és hamarosan elkezdődött az esküvő.