| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
telefonhívások Ideje:: 04-21-2008 @ 06:54 pm |
|
|
|
|
Kiszakadtam magamból és balga bogarakkal néztem a harmadik naplementét. Persze sorban álltak a világok elhagyott megváltásért. Nem éneklem rekedt hangon a mennyajtón kopogást. A temetőkön innen Psyché szobrának ölébe fekszem, bagót rágok és nevetek rajtatok. Bocsánat az ártatlanságért. Most utoljára. Mindjárt hívom a sátánt. Kicseng. Naná. Halló. Vér és végtelen szól a végből. Paradoxon csókolom. Hogy merészelsz? Kérem csak a zsebemből egy markotányosnővel. Az más, barátból habzó bort még megihatok holnap délután. Talán. Kérem. Azt gondolhatnád. Igen. Ott a kék erdő bájaiban. Az liget. Nem. Mondom, hogy egy félre sikerült szerelem mikor már csak zenét pengetek a hajában. Halgass! Minden gyönyörből szakítok a holnaputánba. Köszönöm, viszont hallásra. Már a sátán sem fiatal. Iszik és félrebeszél. Persze a szemöldöke félre áll, mégsem mer tükörbe nézni.
Nem nézek olyan magasra, a nyulak csendben sem repülnek a térdhajlatomon túl. Inverz gyökrépa. A fülhallgatót kiveszem az egyensúlyból, Buddha keres. Még várok. Negyedik csengés. Egy cserebogár váltott szűzies pillantást a villamosommal. Hetedik csörgés. Szervusz. Nem kerestél. Rég. Maitreya? Meghalt bennem a remény. És hová lett a hófolyó a Hindukusról? Elaludtam az pashtunok egy tiszta, részeg lelkéért. Node kérlek, küldök neked egy energiatakarékos izzót. Szigorúan hallgatásból. És a varangyosbékákkal mi lesz aratásidőn? Nem tudom a mandulaszemek történetét. Nyújtsd ki a kezed, inkább magam alatt leszek. Tessék vigyázni, az ajtók záródnak, Margit híd megálló következik. Az ajtók a bal oldalon nyúlnak ki a csecsemőkért. Fogd rövidre. Egy kétszersültet az aszkézis ellen. Higanyon pörkölt térdsérülés. Nem tudom hová legyek, az emberek álnok szókat figyelnek. Kérlek, mikor volt tiszta a fény, az udvarban a disznók szemébe csalt szalmából. Holnap. Esteledik. Viszonthallásra. Csak virágokat leheltem a szél hajába. Néha még mosolyognak. Hazúdság.
Azt mondta, hogy a szivacsra fektesd a lányt, persze a lépcső tövében húnyta álomra a szemét. Bolond volt az elmúlt hajnalokon, s lám, cigarettásdobozra festi az életét. Tán félig gondolat. Halló. Kérem, beszélhetnék Hetedhét ország királylányával? Ó kérem, várnia kell, most festem épp a medencecsontját egy terrakottára. Magritte úr, kérem várjon, nem bolond. Egy borókát a hajába tűzne. Talán csak nagyon szerelmes vagyok belé, nem tudja, azt hiszem. Mivé lennék egy térképen fűzött magánosság nélkül. Értem, csak viharban szóló legyek hangját hajtom a hónalja alá. Kérem ne aggódjék, csend van és méltatlanság egészen odakünn. Göndör vödrébe tiszta vizet húzok és. Köszönöm, majd hívjon, ha végzett a kockakövekkel is. Akkor elhagytam a hátamon zajló tetoválásokat és tovább tekergőztek a sivatagban. Persze a mérgük mind felszívta a hajnal én meg a hídról bámultam a tegnapba távozó trolibuszt. Csendben egy megfakult öltöny gallérjára ültem körbe és magasabb vidékbe fúrtam a bokám mint a tejeszacskóba írt történelem, összezárt tenyeremben katicákat keltetek, dominónak, majd bronzot öntök rájuk a magány ellen kettővel. Szóra sem méltat a halálos tavasz, elszakadt húrokon pengő virágokból sírja magába vissza az álmokat.
Várom az áldozatot. Macsétát kérek a dzsungelhez. A sarokban összekucorodva, üveges tekintettel bámulom a számból kaparó csikk végén égő füstös keringőt. Lábamat magam alá húzom és alig hallom a hangokat. A levegőt szipogva veszem, az égéshez holtomiglan nem kérek már csak egy kristálypohár száján elcsúfolt hullámtörést. A mellettem levő szemetesben az élet haldoklik tovább. Halló. Igen. Én. Örülök, hogy végre szakított rám egy mutatót a tengerentúlról. Mikor még szépnek látszik a halandóság rajza? Hát nézze a tenyeremben átfutó barázdákat. Nevetve fordulok az istenek mindenhatóságáért egy apró csodáért cserébe. Nem tudom hall-e. Elhagyott életeket sikítanak az Akropolisz templomai előtt állva. Emberek. Összeesnek a vágyaik előtt, s senki sem tudja, merre találják meg az önmagukból szőtt boldogságot, még a kabátom alá sem szállnak télidőn. Bocsásson meg, már fárad szemem a tétlen jajveszékeléstől. A tegnaputánokból összezavart álmok szaladnak tova a gerincoszlopomon és megelevenednek egy lopott ezüstpapíron, mikor átfűzöm a kezemen. Hagyjatok csendben rajzolni a rengeteg világokon túl. Elhal a telefon, kifordúl kezemből a szemét közé, szememben megszakad a táj és a véletlenek tovább füstölnek ajkaim közül.
Magamra vettem a tegnapból szóló színeket, hogy hangosabban tündököljön a hajam a cigarettafüstben. Álmokról szólt az élet elhullt századokon át, s kétkedve várom a mosónőket. Nem, nem a hangyák miatt, s mikor repülünk haza? Senki sem tudja, tán összeroskadok mielőtt felébrednék. Nincs többé egyedül senki sem, csak ha nyikorogva húzza magára a koporsófedelet. Zsebemből cukornak csomagolt szivárványt szórok ki a szomjúhozóknak. Dib dáb. Cseng a telefon, orchidéák kígyóznak a tárcsa féltestén, számok nőnek az ujjbegyemen és gyertyalángot szól a fülkagylóm. Az emberek hívnak. Ismét. Minden hangból sikítás szakad fel, s elmém elborul a világ szenvedéséből. Szemetet dobálok a folyóparton, a kezemen végigzuhannak a rádióhullámok és eldobom a talpamba fúródott szilánkjaitokat. Vigyázok az éjszakával, a holnapból átlebegő árnyalakokkal, akik a gazdagság különböző árnyalataiban zárják magukat egy leszakadó jégtábla pontatlanságába. Nincsenek mutatóim, mégis pontosan érkezem a tavasz elé, öreg hangokat borul egymásba a pillanat és csendesebb ragyogással nézünk tovább a végtelen felé. Halló. Nem kellenek már a mosolyból hazudott álmaitok. A kétarasznyi erdőségben elbújnak a halhatatlanok és egy tobozban pattogva nézzük, hol, messze ég még a Rue Caulaincourt cigarettavége Modigliani ajkai közt. Talán elveszett világok tündöklését hajtja hajtja ferdén a vászonra és homokkőből visszautasított szerelmeket formáz az erkélyen. A fény egyre csak zuhan, majd derékba törik a szemüvegemen. Egyedül ténfergő egerek közt lehelt két árnyalatnyi részegséget egy rokfortba, omnibuszra ült, a körmének villódzásában megnézte magát, majd keresztülnevetett a hajnali csigaszedőkön. Én meg csak dobozba zárom magam, rövid hullámú masnit kötök a hajamba és feladom magam az áspisokhoz. Tán az esőerdőben és a piramisok árnyékában a templomotok én leszek magam, elszakadt fohászokon innen és hiába való emberáldozatokon túl. Telefonkagylóval a hajnal felé.
Porból hallom a virágokat mesélni, lábam megbotlik a csokoládé békákban míg nézem az embereket. Tán elvesztették a koronákat. Szebb volt hát a város szívébe lopakodó Eiffel emelet, kimért acélhálójával, rajtuk fürdőköpenyben himbálózó angyalok. Banánt húztok elő a hátatok megől szemem közé szegezni, s hegedűvel szítotok skandalumot. Lám, hát itt vagyok minden tűkoppanásra nektek. Nem a télből, nem a szeretetből, vagy a padok alá lopakodó parfümillatból, csak remegő szélhártyából, Brünnből egy sajtárus lány szoknyájáról és a horkolástól zajos hullámvölgyből. Milyen rengő csípő ellipsziséről veszem fel a telefont, halló tessék. Nem, kérem, ha sír nem értem semmiképp és kövek ropognak a fülembe. Aphrodité istennő, miért nem festményből hívott, a vászon könnyebb hangú vóln, mint a paroszi márvány inak feszengése, s nem visszhangoznék még a Louvre lépcsőházaiban sem. Nem kérem, nem tudom elkendőzni szemét, leginkább Párisban nem, vajh mit szólnának Mélosz szigetének hajósai. Tudom, a révedő tekintetek s szívritmusába tekinteni múlt kéjből meg egy szerecsendióból. Szóljon halkan hát a Szamothrakén repült húgához. Kérem, viszont hallásra. Terpeszben állok, mindennek háttal, majd csendesen átzuhanok a Váci utca valóságába, balerinák az óramutatón és felkopik a hangom, végső naplementébe kapaszkodva. Nem volt több a mosolyotokban, beleremegett a lábam is, néha elvetemült az arcotokon az ábránd és magamba tömöm az üveggolyóba csomagolt álmaitokat. Nincsen több alma a telefonokon és a vágyaim elindulnak az éjszaka felé. Persze a változásból nem szőnek hálót remegőn, s az értelem kevés, mint a lámpafényben megbúvó keserűség. A csatornába lógatom a lábam és hanyatt fekszem az érzéseimmel. Tán alsó háromszárnak látsz, keresztbe fordúlt, csókra áhító sínpárnak a térdhajlatomon túl, mintha kis lépés volnék a keringőben. De csak álmodol.
Vágott karokat lenget a szél homlokod felett, süteményből pásztázom az üvegekre tapadt gyermekorcákat és kérlek felejtsd el az almalevet. Alkalomadtán randevúzom egy pikk dámával, felhajtom a hallgatagok poharát és a vállamon tördelem el a hajnalidőt. Kérek még egy mozdulatot az öregség előtt. Tessék. Igen, gyorsan szalad a homok ujjaim között, mélyen belefúródik a lábam. Egy szaxofonnal? Hogyne azonnal, a Mississippi álom teljes valóságában. Meztelenül és körbesuhanják a hangjegyek. Írja valamelyik könyv lapjára és tegyen a tetoválásaira követ. Az emberek boldogok. Ha ön mondja. Viszonthallásra. Lehetetlenek manapság a karmesterek. Ködkürtből szakad le a tüdejük és nem gondolnak az átutazókra. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 04-21-2008 @ 06:54 pm
| Hozzászóló: Zsigaiklara (Ideje: 04-21-2008 @ 07:07 pm)
Comment: Elvarázsoltál írásoddal! Követni is éppen elég volt, de nagyon jókat mulattam egyes részeken:))))
"Nem nézek olyan magasra, a nyulak csendben sem repülnek a térdhajlatomon túl. Inverz gyökrépa. "
Köszönöm, és gratulálok.....de tudom, hogy legközelebb, ha olvaslak nyugágy kell:))) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: szellzsofi (Ideje: 04-22-2008 @ 10:08 am)
Comment: Ha nem írsz vissza, akkor sztrájk. Azt hiszem, velem lehet a gond: élvezem az írásaid, de egy pillanatra se gondold, hogy ez jó. Néha rossz érteni. Az intelligencia-csillanások mögötti rossz álmod akkor is... Olvaslak. Szeretem olvasni az írásaid - jobban nyitsz --- kód, ennyi mindenen vagy mosolyogni, vagy sírni lehet. Talán bszélgetni erről (egy éjszakát szükségelne). Nem írni. Zsófi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: csippcsupp (Ideje: 04-22-2008 @ 08:10 pm)
Comment: nem vagyok jó beszélő...azt hiszem...azért próbálok írni...magamból...
egy éjszaka az semmire sem elég...főleg nyáron...
és egyelőre csak levegőt mélyen lenntartva várom, hogy ez meg ez meg ez nem tetszik, ne így, ne úgy stb...javallatokat...hogy élvezhetőbbé tehessem...kicsit...
még a saját kritikáimmal is várok...csak olvasok...már tudom kit érdemes, s kié nem tetszik...csak valami összképre várok...belőletek...amennyire a rohanások között az irodalom még belefér...
én |
|
|
|
|
|
