| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Fékbetétcsere Ideje:: 04-26-2008 @ 02:31 pm |
|
|
|
|
Gyulai Szabolcs, 2006. április 28.
(Elnézést, de Piri reklamációja nyomán, plusz az exkiadóm fenyegetőzése kapcsán néhány oldalnyi leírást törölni voltam kénytelen. Legyen hát annyi elég, hogy szakítással végződött a dolog. A kiadómmal már korábban, Piroschkával pedig frissiben.)
Becsesződött a jobb első fék, a felnin rántottát lehetett volna sütni, annyira melegedett. Épp ezért úgy döntöttem, hogy nem viszem a szerelő cimborámhoz, aki a metropolisz túloldalán praktizál, hanem elgurulok a (még éppen, de már alig-alig aktuális) lakhelyemtől száz méterre nyíló mellékutcában működő szerelőműhelyig. Leparkoltam a műhely előtt, és bementem az alkatrészboltba megérdeklődni, hogy itt van-e a munkafelvétel. Odabenn egy néni ült, aki rögtön kifejtette, hogy ő csak a számlákkal foglalkozik, de mindjárt jön a kollégája, aki felelni fog nekem. Elképedtem azon a tényen, hogy Számlás Néni titokban tartja előttem azt az információt, hogy szerelnek-e itten kocsit, és ezt csak a kollégájától tudhatom meg. De kivártam, míg megérkezik a kolléga, aki a rekkenő hőség ellenére füles bézbólsatyeszt viselt. Előadtam neki a problémámat, ő pedig utasított, hogy guruljak be az udvarra, és álljak be a bal kettes műhelybe. Úgy tettem.
A bal kettes műhelyben tárt karokkal és tárt ajtókkal várt egy ötvenéves jómunkásember, aki szerelőruhaként egy régies szabású mackót viselt, a hátán az olimpiai ötkarika virított. Rövidesen kezdett elmenni a maradék kedvem is. Elmondtam Olimpikonnak, hogy mi a helyzet, mire ő megtapogatta a jobb első felnit, és kijelentette, hogy az nem meleg. Én meg tájékoztattam, hogy ez onnan származhat, hogy egyrészt mindössze száz métert gurultam, hogy beregeljek a Vendég utcába, másrészt pedig közel negyed órát kellett várnom, hogy megtudhassam, vállalnak-e itt autószerelési munkát, vagy pusztán egy piroslámpás ház fedővállalkozásaként működik az utcafrontra nyíló alkatrészbolt. Monológom végén Olimpikon belátta, hogy itt bizony meló lesz, nincs mese, hozzá kell kezdeni a jobb első kerék leszereléséhez. Nos, eme művelet mindössze negyed órát vett igénybe a részéről, és sokat mondok, ha azt állítom: ehhez legfeljebb ha tízféle szerszámmal próbálkozott.
Közben a rádióból felharsant az egyik nagyonkedvenc és Piroschkával nagyonközös dalunk, amitől átmenetileg bőghetnékem támadt, de szerencsére Olimpikon ekkor üzembe helyezte a légkulcsot, ezáltal működésbe lépett annak kompresszora is, és túlharsogta a zenét, egészen addig, míg véget nem ért a szám. Légkompresszorban én ilyen tapintatosat, ilyen kifinomult empátiával és fejlett pszichológiai érzékkel rendelkezőt még soha életemben nem láttam. Ha nem lett volna olyan olajos, komolyan mondom, adtam volna neki egy puszit.
Olimpikon közben egyfolytában anyázott. Szidta a kerékcsavarok, a T-kulcs, a csavarlazító spray, a légkulcs és a kompresszor édesanyját (ez különösen rosszulesett), továbbá a felni és a rozsda szülőanyját illetően is akadt említenivalója. Ezt főképp amiatt furcsálltam, mert szerintem a rozsda kivételével az imént felsorolt dolgoknak kivétel nélkül férfiú volt a feltalálója, tehát „anyja”. Na de hagyjuk most a szexualitást, gondoltam, mert ekkor Olimpikon a következőkről informált: „Nem naon vammá a féjkpofákon féjkbetét.” – s közben érződött rajta, hogy a rosszalló tónust legfőképpen a majdani borravaló összegének felsrófolása érdekében alkalmazza. Tájékoztattam, hogy a fékpofákon mutatkozó fékbetéthiány tényét szerfölött elkeserítőnek találom.
Ekkor álldogált még előttem egy darabig, rosszalló tekintettel méregetett, mintha azt találgatná, saját fogaimmal harapdáltam-e le a fékpofákról a betétet, hogy direkt elcsesszem az ő péntek délutánját, de miután belátta, hogy újabb nyilatkozatot nem szándékozom kiadni az ügyet illetően, visszatért a munkájához...
Ezután szűk félórányi, folyamatos anyázással kísért elkeseredett küzdelem végén Olimpikon kiszabadított egy, azaz egy darab fékpofát a sasszegek és a féknyereg ragaszkodó öleléséből, és előrenyújtott tenyérrel mutatta fel nekem a fékbetétet valóban látványosan nélkülöző acéldarabot, mint valami bűnjelet. Elismeréssel adóztam szakértelmének, aminek segítségével már akkor megállapította, hogy a fékpofa úgyszólván semmiféle fékbetét-réteget nem hordoz magán, amikor erre még alig 8-10 jel utalt, majd megkérdeztem, hogy szólíthatom-e Mesternek.
Nem válaszolt azonnal. Nyilván felmérte magában, hogy ha enged a hízelgésemnek, azzal jelentős mértékben hozzájárul a majdani borravaló összegének számottevő zsugorodásához. (Nem sejtette még szegénykém, hogy ekkor a háttérben már rég törvénybe foglaltam, hogy egy kanyi borravalóval nem fogok hozzájárulni az ő kis családi büdzséjéhez.) Aztán elegánsan figyelmen kívül hagyta a kérdésemet, és a következőt közölte:
- Venni kék a bótba néjgy féjkpofát.
Visszaosonkodtam hát az alkatrészüzletbe, és közöltem Számlás Nénivel, hogy Olimpikonnak kéne némi alkatrész-utánpótlás, hogy folytathassa a munkát.
- Milyen kéne? – érdeklődött Számlás Néni.
- Opel Kadetthez való – feleltem, de ez nem nagyon elégítette ki.
- De mi a cikkszáma?
Hámondom, fura egy kiszolgálási rendszer működik itten, bakker. Hát honnan a viharból tudjam a cikkszámot? Annak idején nem volt érettségi tananyag. Vagy az érdekli ezt a banyekot, hogy hány cikket írtam már életemben? Majd minnyá összeszámolom neki... Elgondolkodtam, hogyan nézne ki Számlás Néni kereskedelmi metódusa egyéb üzemegységekben. Belépnék mondjuk egy hentesüzletbe, kérnék húsz deka párizsit, mire a derék hentes felhajtaná a pult tetejét, és intene, hogy kövessem hátra az udvarba, oszt bökjük le azt a disznót...
Mindazonáltal elismeréssel adóztam magamban Olimpikon éleslátásának, amikor nem engedett üres kézzel a nagy útra, amely a bal kettes műhelytől az alkatrészboltig vezetett, hanem a kezembe nyomta az egyik fékpofát. Kiraktam hát a holtában is hasznos tárgyat a pultra Számlás Néni elé, és vártam a hatást, ami nem is maradt el. Számlás Néni elkezdett szörnyülködni, és tájékoztatott engem ama újdonságról, hogy ez a fékpofa úgyszólván teljes egészében nélkülözi a fékbetétet, mint olyat, és hogy ez roppant szörnyű és borzalmasan ijesztő.
Biztosítottam róla, hogy osztozom a gyászában, és a figyelmébe ajánlottam Olimpikon úr ama eltökélt szándékát, hogy a gépjárművem mellső futóműveihez kapcsolódó fékrendszert új fékpofákkal szerelje fel, mégpedig olyanokkal, amik jelentős vastagságban fékbetétet is tartalmaznak, ám ehhez szükség lenne arra, hogy ő, mármint Számlás Néni ellásson engem négy darab új állapotú fékpofával, amit természetesen nem kívánok ingyen, nagyon is szándékomban áll a fáradozását a fogyasztói ár megfizetése formájában honorálni.
Ezek után már viharos sebességgel pörögtek az események. Számlás Néni a tettek mezejére lépett, és alig negyedórás válogatás és keresgélés után előbújt a polcok közül, kezében a zsákmánnyal, innentől számítva pedig uszkve 5-6 perc leforgása alatt képes volt a pénztárgép igénybevételével lekönyvelni kereskedelmi ügyletünket.
Midőn visszafelé caplattam a bal kettes műhely felé, azon imádkoztam: nehogy az legyen a helyzet, hogy időközben Olimpikon felmondott vagy netán nyugdíjba vonult, mert akkor órákig mesélhetek az utódjának, hogy mi is a helyzet a derék sosekopellel...
Szerencsére Olimpikon még a helyén volt, bár látszott rajta, hogy sokat öregedett a várakozás nehéz esztendeiben. Nemsokára felkérést kaptam a derék jómunkásembertől, hogy pumpáljam meg a féket. Megkérdeztem, hogy ehhez be kell-e ülnöm a kocsiba, és ha igen, nem lesz-é ebből valami probléma, a sosekopel ekkor ugyanis már egy igen rozsdás fémbakon és egy roppant gyanús külsejű, úgynevezett krokodil típusú emelőn imbolygott. Olimpikon biztatott, hogy csak bátran. Bátran beültem.
Aztán ambivalens érzések fogtak el. Ugyebár, én voltam felül, Olimpikon meg alul, a bal első keréknél gubbasztott. Fura ám egy ilyen pozitúrában azt hallani alulról egy ötvenéves, hímnemű egyedtől, hogy egyfolytában arra biztat: pumpáljak.
Már ettől is röhöghetnékem támadt, de ekkor ráadásként elkezdődött a rádióban a kedvenc Irigy Mirigy-számom.
No de egyszer még az ilyen pompás szórakozásoknak is vége szakad, mint a fékbetétcsere. Olimpikon jelezte, hogy készen vagyunk. Kérdeztem, kinek kell fizetni.
- Andrásnak – hangzott a szikár válasz, s azzal uzsgyi, Olimpikon elszelelt a mosdó irányába.
Na, mondom, ez így mán baró, bakker. Oszt milyen Andrásnak? Csonka? Balczó? Veér? Berényi? Netán az aranybullás Árpád-házi II. András szedi itt a munkadíjat?
Aztán eszembe jutott, hogy anyagi ügyekben egyszer már sikerült megállapodnom Számlás Nénivel, most is hozzá siettem hát, és nem is hiába, mert hamar kiderült a nagy titok, amit már műhely-szerte suttogtak, hogy bizony a pénzszedő András nem más, mint a füles bézbólsatyeszos. Innen már egyszerű volt a képlet. Fel kellett deríteni a fószer hollétét, ami felért egy FBI-tanonci gyakorlattal, s röpke huszonöt perccel később átnyújthattam a bézbólsatyeszosnak a munkadíjat.
Visszamentem Olimpikonhoz. Szerencsére addigra végzett az anyagcserével, és megengedte, hogy kiálljak a bal kettesből. Elgondolkodtam, hogy vajon milyen logisztikai metódussal értesült ez a jómunkásember a retyón ülve, hogy én valóban kifizettem-e a munkadíjat a telep túlvégében bujkáló Andrásnak. No de ne legyünk kicsinyesek – gondoltam – azon a pár ezer forinton ne múljon a becsületem.
Miközben kiálltam a bal kettes műhelyből, Olimpikon nemcsak irányítgatott, hanem az ajtóm mellett lépegetve mindenféle jó tanácsokkal is ellátott, hogyan kell ügyesen és szakszerűen összekoptatni a fékbetétet a féktárcsával, és hogy mely pontokon kell a pedálnak felkeményednie különböző lassítási manőverek során.
Tájékoztatója közben néhány alkalommal felém nyújtotta a tenyerét, amely gesztust egyáltalán nem tudtam értelmezni. (Ha valaki sejti, mi a bánatot akarhatott tőlem ez a jómunkásember, az alábbi Hozzászólás-link segítségével, kérem, írja meg nekem!) Végül, hogy ne hagyjak rossz szájízt ebben a derék szerelőben, kinyúltam az ablakon, megragadtam felém nyújtott jobbját, majd a lehető legkedvesebb mosollyal és legbarátságosabb hanghordozással megköszöntem a fáradozásait, és egy erőteljes kézszorítást követően kellemes hétvégét kívántam neki. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 04-26-2008 @ 02:31 pm
| Hozzászóló: agnes (Ideje: 04-26-2008 @ 03:10 pm)
Comment: ..."amely gesztust egyáltalán nem tudtam értelmezni." Már épp ajánlatot akartam tenni egy kézfogásra,..de végig olvastam és láttam,..hogy meg is tetted. Bár a fékbetéteid, fognak még szakadtak lenni,...javaslom, ne itt kérd ezen művelet elvégzését,...Élvezet olvasni az írásaidat! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 04-27-2008 @ 08:42 pm)
Comment: Nagyon jól szórakoztam, miközben elképzeltem...:)))))))))))) Puszi: Andi |
|
|
|
|
|
