A padlón fekszem
És nincs erőm, se merszem,
Hogy innen felálljak,
Inkább hagyom, hogy lassan szétmálljak.
De nem! Ez nincs jól így!
Gondjaimra nincs gyógyír?
Nem, az nem lehet, hogy nincsen!
Ha feltárnám fehér lelkem, én belső kincsem,
Meglátnám, hogy van kiút,
Nem oly sötét ez az alagút.
Első amivel szembesülök:
Ha csak a múlton csüngök,
Elrohan lehetőségeim cifra vonata,
És vele együtt minden, mit jövőm tartogatna.
De én ezt nem akarom! Nem, nem!
Már megvan az első lépés, hogy kijussak innen!
És ha belegondolok, hogy mialatt itt fekszem, életem elcsorog,
Mint hűsvízű patak, mely oly halkan csobog,
Hogy észre sem venném,
Ha e kérdéseket magamnak fel nem tenném.
Hallgass rám testvér!
Hogy a veremben el ne vesszél,
Ne gondolj a múltra, csak a jövőre!
Leendő bulikra, táncra. borra, nőre!
Miközben ezeket kifundáltam,
Szép lassan felálltam.