Egyszer
Hagytam áramolni sötét rosszat bennem
Csapkodtam elvakultan, és nem feleltem
Öltem és gyűlöltem szavakkal kegyetlen
Kivágtam fácskámat, az árnyas, egyetlent
Sírboltba feküdtem, s énmellém temettem
Lerázva a hantot aztán továbbmentem
Országutat, mezőt, talp alá vetettem
Csillagföveny takarót fölém terítettem
Halálról álmodtam, s halottá is lettem
Mert nem szerettem igazán, nem szerettem!
Aztán
Egy napon, álmaimban eljöttél értem
Szerelmes hajnalon felitattad vérem
S nem tudtad, hogy várlak, mennyire régen
Téged nézett tüzesedve könnyes két szem
És szólni akartam, de mutattad, hogy még nem
Ragaszkodtál hozzá, hiába kértem
Mosolyogva mondtad, hogy még nem értem
Melled közé vettél elringatón, szépen
Angyalokkal táncolt odafenn az égen
Minden csillag akkor gyönyörűségében
Azért
Vakon napba nézni, szeretni és fájni,
Törött üvegcserepeken mezítlábbal járni
Veled megkötözve magányosan állni
Őrültségig imádni, s feledetten várni
Halálig őrizni, és felzokogva fázni
Hulló csillagokból koszorút csinálni
Bolondul örökkön falnak rontva szállni
Torkom szakadtáig, váltig kiabálni
Végképp kimerülten melleiden hálni
S utoljára ismét csak szeretni és fájni
nagyon kell
Nem vehet el tőled senki, vagy akárki
Kötözz magadhoz, és történjen bármi
Ne várd többé,
ne engedd,
hogy másképpen legyen!
2008.04.29.
(előzmény: Veva: A szeretet és fájdalom kötelei c. versére írt reflexió. Cím az ő verse alapján) |
