Bús szellő hívta kedvesét…
Ezt susogja a nyárfasor.
A mese lassan véget ért.
Ó balga lét! Elkárhozol.
Mert egykor más volt ez a táj,
Volt hit, remény, tűz lobogott.
Akkor hittek az angyalokban,
És értették a szólamot.
A szólam? Igen ma is hallik,
De fül kell hozzá, tiszta szív.
Mi mindent tudnál, balga Ember,
Ha elhagynád korlátaid.
Az északi szél és a párja
- Hogy szavam ne feledjem el -
Boldogan játszottak, a tájba
Szerelmük életet nevelt.
Dalolt a szív, ha őket látta,
Értük nyílt ezer vadvirág.
De irigység kúszott a tájra,
És megváltozott a világ.
Ekkor történt, mit azóta is
Sirat a Föld és bán az Ég:
A botor tenger, megkívánta
Az északi szél kedvesét.
Hogy magány rágta sötét lelkét,
Vagy zavarta a boldogság.
Soha nem derül ki, hisz mára
Néma és halott a világ.
Mert fény kellett hogy élni tudjon
Az északi szél kedvese.
S holtával minden szép a földön
Elpusztult, el lett feledve.
A tenger habja hívogatta
A lányt, ki naiv hittel élt.
Cirógatta, majd elragadta
Mélyébe zárta új kincsét.
… |
