| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
A park Ideje:: 05-08-2008 @ 04:43 pm |
|
|
|
|
A lány szíve csordultig volt szeretettel. Mindent és mindenkit szeretett. A fákat, a virágokat, a napfényt, a holdat, a csillagokat, az állatokat, az embereket.
Kereste a helyét a világban. Nem régen talált magára. És nem rég lelt a lelkében rejlő, sugárzó szeretetre.
Már annyi mindent átélt, főleg rossz dolgokat, de ez a belőle és feléje áradó szeretet, felejtette vele a magányt, a boldogtalanságot.
Úgy gondolta ezzel a szeretettel mindent elérhet. Ezért nagyon meglepődött, amikor a fiúhoz fordult, vigasztalásul szánt, szavaival és a fiú gorombán - úgy hogy azt a lány még sosem hallotta tőle - ráförmedt. Pedig amikor elküldte, lelkét csitítandó kedves üzenetét, gondolatban ott állt a fiú mellett és megsimogatta annak dühös, feldúlt arcát.
Nem értette a fiúnak ezt a durva kifakadását. Miért nem érzi a fiú, hogy neki mennyire hiányzik, hiszen ezt éreznie kellene. Miért az számít, hogy másoknak hiányzik-e, nem elég a fiúnak, csak ő egyedül?
Tudta, hogy a fiú lelkében nagy csaták dúlnak, de még nem ismerte annyira, hogy teljesen belelásson és teljes mélységében átérezze annak helyzetét.
De amikor rákérdezett, hogy mi történt, mi van vele, a fiú csak ennyit válaszolt. Majd holnap.
Igen. Valóban, holnapra találkozót beszéltek meg a parkban, ez lett volna a második, amit konkrétan megbeszéltek.
Az első találkozásuk az nem számít, azt nem beszélték meg, az a sors véletlen műve volt. Éppen ezért az volt a legtermészetesebb, a legizgalmasabb, a legelsöprőbb erejű.
A megbeszélt randin is jól érezték magukat egymással, de az más volt. Már ott bujkált a kérdés kettejük között, vajon mit akar a másik, vajon mit érez a másik, vajon mit várnak el egymástól?
A lány most nem tudta mit gondoljon, nem értette, hogy miért ilyen goromba vele a fiú. Vajon a fiú tudja, hogy mennyire megbántotta őt? Szándékosan tette, ezzel magától távoltartva, ellökve, így jelezve, nincs rá szüksége, vagy nincs is tisztában a bántással, ebben a feldúlt állapotában?
Eleredtek a könnycseppek és megállíthatatlanul gördültek végig értetlen, szomorú arcán. Egész éjjel sírt, kételyek gyötörték. Ő simogatni akart szavaival, szíve teljes szeretetével, úgy gondolta, jól esik majd a fiúnak, de nem így történt, helyette kapott egy brutális választ, tűnj innen, mit akarsz tőlem!
Egész éjjel gyötrődött, sírt, nem tudta elapasztani könnyeit. Annyira vágyott rá, hogy őt is megsimogassa valaki, akár csak szavakkal is, de egyedül volt, nem volt ott senki. A fiú se.
Hajnal felé talán aludt egy keveset, reggelre annyira bedagadtak a szemei, hogy alig bírta felemelni, kinyitni őket.
Nem mehet így el a találkozóra, ilyen kételyekkel a szívében, és különben is szörnyen nézhet ki az átvirrasztott éjszaka után.
Máris küldte az sms-t. Nem megyek ma a parkba, ne várjál. A fiú nem reagált az elküldött üzenetre.
Bekapcsolta a számítógépet remélve, hogy ott a bocsánatkérés, vagy az elküldött üzenetre a válasz. Semmi. Üres a levélláda.
Ekkor szólalt meg a telefon, a fiú kereste arról érdeklődve, hogy mi történt.
A lány elmondta, hogy úgy érzi tegnap este nagyon megbántotta a fiú, ezért most képtelen vele találkozni. A fiú nem kért bocsánatot, nem magyarázkodott, egyszerűen csak tudomásul vette, elköszönt és bontotta a vonalat.
Már-már nekikezdett napi rutinfeladatainak, amikor a semmiből bevillant neki, hogy el kell mennie a parkba, akkor is ha nem várja oda a fiút.
Játszani fog, ahogy szokott. Szeretett játszani. Máskor is játszott már hasonlót.
Ha a fiú nem válaszolt leveleire - mert éppen nem volt számítógép közelben - a lány megválaszolta a leveleket sajátmagának, mintha a fiú írta volna. Egy pillanatra belebújt a másik lelkébe, és úgy kereste a fiú válaszait.
Igen. Játszani fog. Eljátssza a fiú szerepét is. Mintha a fiú is ott lenne. Szerez magának egy kellemes napot. Kiviszi a kedvenc könyveit, élvezi a napsütést, nézi a tóban úszó vadkacsákat kicsinyeikkel, hallgatja a madarak énekét és közben beszélget a fiúval.
Lezuhanyozott, hogy egy kicsit felfrissüljön, felöltözött, bepakolta egy táskába kedvenc könyveit, legszükségesebb személyes tárgyait, és elindult.
Ahogy közeledett a parkhoz, kezdett olyan érzése lenni, hogy a fiú annak ellenére, hogy ő lemondta a találkozót, mégis ott lesz.
Erre eddig nem is gondolt. Pedig sokszor megérez dolgokat. Mi lesz, ha tényleg ott lesz a fiú? Nem akart most találkozni vele.
De ha mégis ott lesz - határozta el - akkor megbocsájt neki, mert akkor a fiú, biztos nem szándékosan bántotta meg tegnap este. Ha ott lesz, akkor őt is a szíve húzta a parkba, ahol már egyszer eltöltöttek egy kellemes délutánt együtt.
Belépett a kapun, sétálva közelített a tó felé, ahhoz a helyhez, ahol az előző alkalommal üldögéltek, beszélgettek, nevetgéltek órákon keresztül.
Megkönnyebbülve látta, hogy üres a hely, de ahogy közelebb ért, mintha a szélen mégiscsak ülne valaki, az utolsó padon. Eljött a fiú is, pedig mondta neki, hogy ő nem lesz ott.
Hátulról közelítette meg, halkan osonva, odaérve befogta a szemét. Megismerlek az illatodról, mondta a fiú.
Nehezen oldódtak fel, nehezen indult a beszélgetés, de egymás közelsége, újra elvarázsolta mindkettőjüket. Elementáris erővel vonzódtak egymáshoz, elsősorban lelkileg, habár a fiú testileg is, a lánynál ez nem volt olyan fontos, ő inkább lélekkel szeretett lelket.
Neki elég volt az is, hogy odabújhatott a fiú mellkasához, érezhette a fiú illatát, szívdobogását, közben érzékelhette a természet csodáit, a szikrázó napfényt, a zöld lombok között, a csillogó, enyhén fodrozodó hullámokat, a vígan lubickoló vadkacsákat kicsinyeikkel, a békák nászi kuruttyulását és a madarak trillázó énekét hallgatva.
Tökéletesnek érezte a pillanatot, de megérezte azt is, hogy ezt a boldogság morzsát nagyon jól és hosszú időre el kell raktároznia magában.
Gyorsan elszaladt az idő. Nehezen váltak el, de a fiúnak mennie kellett, elbúcsúztak egymástól.
A lány ahogy hazaért, rögtön levelet küldött a fiúnak:
"Azért élveztem és mondtam, hogy tárolom magamban ezt a pillanatkincset, mert hosszú ideje senkihez nem bújtam úgy oda, mint a parkban Hozzád. Sőt, sehogy se.
Te is egy pillanatkincset éltél át, csak nem tudtál róla."
A naplójába pedig a következő bejegyzést írta aznap:
"A neked fájó történések, rossz tapasztalatok nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy észrevehesd a jókat.
Ha sorsod egy pillanatkinccsel megajándékoz, élvezd az élményt, tárold el jó mélyen magadban és adj hálát érte. Ritka az ilyen boldogságmorzsa, ezért nagyon becsüld meg."
A fiú üzenete így szólt, melyet késő este küldött:
"De tudtam róla, és közben befelé figyelve ízlelgettem, kóstolgattam az élményt."
Ez volt az utolsó üzenet, amit a fiútól kapott. A lány küldött még egy-két üzenetet, de amikor belátta, hogy teljesen hiábavalóan próbálkozik, feladta.
Soha többet nem találkoztak egymással.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 05-08-2008 @ 06:34 pm
| Hozzászóló: Chameleon (Ideje: 05-09-2008 @ 11:33 am)
Comment: Megérintett. Üdv.: Chameleon |
|
|
|
|
| Hozzászóló: melissa (Ideje: 05-09-2008 @ 01:24 pm)
Comment: Chameleon, örülök, hogy sikerült írásommal megérintenem, hiszen ez a lényege. :-) Köszönöm, hogy olvastál. Üdv. Irén |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Eroica (Ideje: 05-09-2008 @ 03:26 pm)
Comment: Kedves Irénke! Nagyon lírai történetedbe találtam örömet és szomorúságot is.Ja, meg tanulságot is! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: melissa (Ideje: 05-09-2008 @ 03:39 pm)
Comment: Kedves Eroica! Ha ezt mind el tudtam érni, akkor máris boldoggá tettél. :-) Köszönöm, hogy itt jártál. Puszillak. Irén |
|
|
|
|
| Hozzászóló: zsuka49 (Ideje: 05-11-2008 @ 06:59 am)
Comment: Szeretem a lírai történeteket, öröm volt olvasni írásodat: Zsuzsi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 05-11-2008 @ 07:09 am)
Comment: A boldog pillanatok megőrzése nem könnyű feladat...A boldogság elvesztése megkeserítheti azt...Ellentmondásos érzéseket érzek, prózád olvasva...Szeretettel Anna :))))) |
|
|
|
|
|
