Valami ábrándos reményben járok még, fák öveznek fölül S cipőm alá hűséggel simul a rendezetlen göröngy Magas lombok rejtekében hosszan énekelget körös-körül Párjának a fülemüle, s ismerősként figyel, köszönt
Az erdőre vágyik nyugodni mind, ki fáradt, balga lélek Városi csatornabűzként feltörő bajokat felejteni Ahol a holnap, mint tegnap volt, és lakói nem félnek Sűrű kalászokban hullámzik vadkender, s a tengeri
Ez az én földem, hol mindig nyárfa pihés termése száll Elhagyott, simatükrű tavon a nádasban kócsag bólogat Egy nagyon rég voltat idéz, törékeny inda, mese-szál Merre álmomban kalandozván csatangoltam sokat
S idehoz a ma is, ha csak kedvem támad, vagy bántanak Komorsággal eltöltő balsejtelmes emlékezések Ha nyomorult férgem fölé tornyosulnak rettentő házfalak S átjárnak egészen félelmeim, mint hideg penge-kések
Csönd gyógyít. Pók fon körbe hálót egy tölgyág hóna alatt Az idő is lefekszik mellém ide, megáll mérni most, pihen Félhomályba vonja árnya az omladékos kastélyt, tavat Tömlöcbe zárva néz a valóság, s a lehetetlen azt mondja: igen
Itthon vagyok. Szabad. Vigasztal a láncfű, virág, patak, lomb Estebédre mézek, s lusta, kövér bárányfelhők várnak Elringok a szavak fonta bársony-mohos képzelet-csónakon S a béke az egy, minek megadom magam, ha reám támad
2008-05-12
|