Mikor először beszélgettem vele virtuálisan, egyből észrevette rossz lelkiállapotomat, pedig nem tettem, illetve mondtam semmi olyat, amiből rá lehetett volna jönni. Fel akart vidítani, persze nem ment. Megismerkedésünk után 2 héttel jött az ötlet, hogy talákozzunk, s most itt vagyunk. Mint ahogy lenne szokott, húztam-halasztottam a találkozást, kissé ódzkodtam tőle. Nem igazán volt szükségem ilyesfajta kapcsolatra.
Leültünk egy árnyékos helyre, a kiadós séta után, s pihegtünk. Körülöttünk mindenütt turisták voltak, akik vagy vásároltak, vagy szép lassan ballagtak egy kijelölt cél felé.
Eléggé levert voltam, s úgy gondoltam, hogy jobb lenne, ha vége lenne ennek a napnak, hisz sok jó úgyse fog velem történni. A srác körbenézegetett, s én addig rápillantottam hol így, hol úgy. Visszanézve, elkaptam a tekintetemet, hisz nem szerettem, ha valaki néz. Szánalmasnak, és balfácánnak éreztem magam ilyenkor. Próbáltam mosolyogni, s sokszor ment is, mégis erőltetett volt.
Azon gondolkodtam, hogy a fiú vajon mit gondol rólam, tetszem-e neki, vagy sem. Persze eszem ágában, sem volt megkérdezni tőle, annyira bátor azért nem voltam.
Csodák csodájára ő hozta fel a témát. Örömömre biztosított róla, hogy rosszabbra számított, így kellemesen csalódott. Persze ez engem egyáltalán nem töltött el boldogsággal. Egyre jobban éreztem, hogy ő nem a megfelelő pár a számomra.
Csaknem egy órányi pihegés után, megújult erővel vágtunk neki az erdőnek. Semmi kedvem nem volt felmenni, hisz meleg volt, és fáradt voltam.
Szakadt rólam a víz, mire felbaktattunk egy nem éppen kitaposott úton. Egyre jobban utáltam magam, mindazért, ami vagyok. Szégyelltem a pillanatot, mikor a srác a szemembe nézett.
Hosszú csend következett. A madarak csiripeltek, s ketten lihegése hallatszott csak.
Eléggé kimerült ő is, és én is.
Leültünk egy kidőlt fára, szorosan egymás mellé, s ő átkarolt. Jó érzés volt, de kínos.
Tudtam mit akar, de szégyelltem magam. Félénkebb voltam, mint valaha, bár kívülről nem ez látszott. Jó sokáig ültünk szorosan egymás mellett, s lassan közeledett az óra, mikor el kell majd válnunk egymástól.
Lassan – egymás kezét fogva - visszasétáltunk az állomásra, s egy padon ülve vártuk a vonat érkezését, ami pechemre 30 percet késett.
Szerettem volna, ha minél előbb vége lenne ennek a délutánnak hisz, fáradt is voltam, s elgyötört, hogy megint nem sikerült.
Az ember mindig érzi, ha valaki illik hozzá, s az én esetemben erre nem volt példa. Legalábbis ezen a napon nem.
Teljesen úgy viselkedtem, mint akit elégedettséggel tölt el a mai nap, s mosolyogtam akárhányszor rám nézett a srác. Ezzel becsaptam őt is, és magamat is.
Mikor elment a vonat, úgy éreztem valamit elvesztettem, ugyanakkor valamitől mégis megszabadultam.
Tudtam, ha tovább maradt volna ez a srác, tovább kellett volna mást játszanom, mint aki vagyok, s mivel nem szerettem volna megbántani, így teljesen kézenfekvőnek bizonyult ez a felállás.
Csalódott voltam, hogy ismét kudarcot vallottam, s eme érzéssel a szívemben ballagtam haza, miközben próbáltam feldolgozni a nap eseményeit.
