Csak tétován lépkedek a réten át,
Hallgatom a vadvirágok sóhaját.
A sárga kutyatej azt súgja felém,
Miért nem rózsának születtem én...
Nemes,szép virág, nem ily jeltelen!
Sóhaja, bánata, megakad lelkemen.

Értem őt. Én is több akartam lenni,
A világot megváltó csodákat tenni,
Sok évtized, sok-sok csalódás után,
Értettem meg, hogy az oltott, nemesített,
Rózsa két-három napig tündököl csupán.

Kószálok a réten. Nem érdekel, hogy láttok,
Leülök, majd hanyatt fekve a fűben, virágok
között, illatukat nyelve kezdek hemperegni...
Fűvel, mezei virággal, a földdel egyesülni.
Kósza szél fúj, kócolja hosszú,őszülő hajam,
Belevegyíti a sok színű vadvirág szirmokat.

Némán egyesülünk: szél, vadvirág és a rét,
A lelkem mélyen átérzi a természet erejét.
Nincsen olyan csoda gyógyszer, tudomány,
Mely vetélkedhetne a „kutyatej” aranyán.
Az éltető napsugár mosolyra készteti arcom,
Csupán éjjel sírok... Éjjel, mikor
r ó l a d   á l m o d o k,  m í g   a l s z o k....