Igen. Nehéz beismerni a gyengeségemet de már többször feladtam...
Ritka percekben gyönyörködtem Napfényben, pislákoló csillagban,
De fizikai és lelki fájdalmak között, semmi énem a temetőbe vágyott,
Maga mögött hagyva testi szenvedést, emberien embertelen új világot.

Míg az orvostudomány tétlenül szemlélt, gyógyszerekkel kábított el,
Önmagam részére egy illúzió-világot, ábránd-életet állítottam én fel.
Józan eszem érti, hogy egy új, más dimenzióba kellett ehhez lépnem,
Tudatalattim diktálta, hogy nincsen az életre, nincs más lehetőségem.

Most ébren álmodok én már, és iszonyú tényeket zokogva álmodok,
Beteg testem csodálatos Édesapám sírjánál imádkozik, és támolyog.
A fekete márványkőre a síron, melyen nevem is ott van Apué mellett,
Fehér galamb repült rá, települt le, találva magának nyugodt helyet.

Én a sír szélén ültem, míg a fehér galamb a fekete gránitról nézett.
Szemünk egybeolvadt... A kis galamb olyan sok emléket felidézett,
Hogy könnyes szemem, mi eddig csak a fekete márványkövet látta,
A fehér galamb szeme most Apukám gondolatait agyamba diktálta.

Apukám gondolatait, mit hitt, és nevelt belém a születésemtől fogva,
Kinek nincs kellő nagy ereje, becsülete, magát mindentől megfosztja!
Az én erőm a Te erőd volt. Becsületem már nem érdekel senkit sem...
A fehér galambom szemét nézem fájón, könyörögve, hogy segítsen!

Én apu szavait értem - érzem, míg galamb csőrét nyitja, és csukja:
„Lányom, arra neveltelek: Emelt fővel kell felmenni a vérpadra!”
Emelt fővel, nevetve nézek én a tömegre. Van, ki zokog, ki átkoz,
A hóhérnak egy rózsát nyújtok, mielőtt nyúlhatna már a bárdhoz.

A fehér galamb ül a fekete grániton. Szeme a lelkemmel egyesül,
Apu hangján azt búgja: Anyád és kisfiad nem hagyhatod egyedül.
Életre vagyok ítélve, nem törődök sem testi, se lelki fájdalommal,
Kötelezően élnem kell, egy nálam erősebb, nagyobb hatalommal.

Ez az óriási hatalom, mi legyőzi oly nagynak hitt hitemet,
Nem más, csak egy riadt, fehér galamb szeméből felém áradó
s z e r e t e t...

Ezt a csodás érzést, szeretetet akarom még megosztani veletek,
Hisz Apukám azt súgja folyton álmomban: még boldog lehetek,
Tudom, Nélküle szerepjáték már csupán a csodálatos, igaz élet,

De szerepem megtanulva, átélve, mosolygok, és még remélek...

Remélek?? Mit is remélhetek??
Inkább csak állok,
De Aputól a csillagokból jön felém 
Néha boldog álom...