Az ég csoda-kékje lassan szürkébe fordul, 

a távolban csengő-bongó estharang kondul, 

lassul az élet, halkul már az utca zaja, 

a fák között elhalkul a madárkák dala. 

  

Bárányfelhők tova, már vörös az ég alja, 

szemünk az alábukó napkorongot falja. 

Illatoznak a teraszon a mézvirágok, 

sötétlő kert alján lobognak mécsvilágok. 

  

A Hold kidugja orrát felhő-paplanából, 

lovak horkantása hallatszik a karámból. 

Cirpelnek a tücskök, a békák kuruttyolnak, 

nem is kell ennél szebb zene az ott-lakóknak. 

  

Felnézek az égre, ott a Göncöl-szekérre, 

közelében sokmillió csillag fényére, 

melyek között az eltávozott szeretteim 

arcképeit vélem én felfedezni megint. 

  

Ragyogjatok, üzenjetek, intsetek nekem, 

sokszor annyira fáj hiányotoktól fejem! 

Fényetek simogassa éltem minden napját, 

küldjetek sugarat, melyek az erőt adják! 

  

Holdacska, csillagok és egyéb égi fények, 

szórjátok kincseitek minden földi lényre! 

Megnyugvást, csendes örömet sugarazzatok, 

a Föld összes lakójának békét adjatok!