Tudja minden asszony és lány:
bálabontás hétfőnként, már reggel -
hát ne tétovázz, kelj fel jó korán,
már hatkor csörögjön a vekker!

Jön is az anyatajték, a leányár:
pontban nyolckor nyitják a kapukat,
torlódnak, zsongnak a bejáratnál,
az angol királyság zászlaja alatt.

S bent a büdös, pállott hodályban,
megannyi asszony és magyar anya,
megannyi kísértet a homályban,
s a Kingdom minden levetett rongya.

Blazírt blézert túrtok vagy lezser blúzt?
Magyar anyák, asszonyok és lányok!
Engem oda senki be nem húz!
Mert félek, ha bent leszek - hányok.

Inkább megvárlak, asszony, idekint,
a régmúlt idők ködébe merengve;
friss vizű patakot látok, és megint
lányokat és anyákat nevetve.

Nevetve, fecsegve fehér ruhákat
súlykolófával csapkodva mosnak,
s combközépig feltűrve szoknyákat,
mért tűnnek olyan mámorosnak?

S mért kékebb fent, magasan az ég,
mint a legkékebb vizű tenger?
S nézd, az a fehér felhő tajték,
mint guruló kacagás leng el…

Ám ekkor felriadok, mert látom,
az asszony bentről nekem integet.
Ó mért tűntél el édes, éber álom?
Lábam vonszol, s a pokolba lépeget.

Mert olyan itt! Látom, míg utat nyitok,
magamat a bomló, kölnis húsba vetve,
a kipárlás, a mézgás verejték, a nyirok
lecsapódik a hideg kövezetre.

E ragacsban tapodnak, majd’ elesve;
asszonyok, lányok, magyar anyák,
puszta kézzel nyúlnak a rongylevesbe,
s örvénylést indítva megkavarják.

Amit egyik ledob, a másik felkapja,
annak se kell, ernyedten visszaejti,
harmadik rákap, bár az unottat adja,
s a kis hamis! - a szatyrába rejti.

Amúgy kerülik egymás tekintetét,
hiába vannak itt, mint a heringek,
ügyesen cselezik ki egymás testét
mellükhöz próbálva egy-egy inget.

Ó lányok, asszonyok, Magyar Anya!
Szívem fáj, ha Téged itt s így lát.
Kiáltsátok: ne legyünk Anglia gyarmata!
Éljen a harmadik Magyar Köztársaság!