Úgy vannak itt ezek a kövek mint nyugdíjas otthonban az öregek: együtt és mégis magányosan néha kevesen, máskor túl sokan.
November végi, hideg délutánon összekapnak a tablettákon, tárják, görbítik tenyerük kelyhét, megkapják a tél első két hópelyhét.
Van, hogy valaki kőarcot ölt, néhány napot magánya hűvösében tölt, majd előjön moha-borostásan: zöld és kék reménytelenségévé váltan.
Máskor énekelnek: zengnek a szférák, vagy magukra álmodnak bioszférát, de a fák léte olyan semmi-kevés mint röpke délutáni szendergés.
És a szüntelen csobogás: emlék-patak bizsergeti a kőszivet, a nyakat: finom ujjak lefutnak a hátcsigolyán egy távolba merült nászéjszakán. |