-Mi történt? - sikított fel mellőlem egy férfi.

-Mi lesz velünk? - hangzottak a kétségbeesett kérdések.

- Hölgyeim és Uraim! Kérjük őrizzék meg nyugalmukat, bár probléma történt a géppel. A helyreállításán épp most dolgozunk!

- Mi lesz ha nem sikerül?

- Ez jó kérdés! - gondoltam , de én voltam az egyetlen, aki nyugodtan ült a helyén. Azonban a nagy tolongás végett engem is arrébb löktek.

-Meg fogunk halni! - kiabálták elszörnyedt arccal.

- Nincs több remény, nincs több remény!

- Milyen közel a város, s egyre jobban előbukkan a felhők közül!

- Becsapódunk!

- Segíts Urunk!...

Zaj volt. Mindenki zokogott, imádkozott, bízott valamiben, az élet erejében, mit azonban másodperceken belül legyőzött a halál, s porrá zúzta a szívekben élő reménymécsest. Megérkeztünk. A földi út végéhez. Nem sérültem meg, bár kissé megkoptam, s üressé váltam belülről. Csak egy jelentéktelen színes táska vagyok, bennem rajzok, figurák, kréták, plüssállatkák lapultak. Elhullott mindenem, hasztalan lettem. Ez viszont semmi ahhoz, ami velük történt. Ők emberek. S életük volt.