A legelső hang volt
anyám jajdulása
világrajöttöm régmúlt
május vasárnap reggelén,
s egy porvihar talán
csillaggá lett valahol.

Kint langy eső dobolt,
bent engem fürösztöttek,
s riadt madárlelkem
próbálgatta szárnyát.

A mélység vándora lettem
időszakadékba zuhanva,
akinek évek labirintusa
a végtelen fogság.
Tűnő percek foszlanak rajtam,
mint a szakadt kabát.

Istenfényben enyésző árnyék,
ki merengve megváltót vár még.

De mi dolgom itt a földön?

Felajzott lelkem fent szárnyal
az égi magasban,
csak a testem küszködik idelent.
A végtelen teremtés gyönyöre a fenti tájon,
de az örök gravitáció húz vissza a mélybe,
e kettősség egyensúlya a létem.

Még egy verssorra várok, 
arra, mely mindent kimond.