Megint és újra, ismét és ismételten. Mindig kibukik a beton alól az első zöld rügy, s a fű az égig nőne, ha nem lenne oly szorgos a lábatlan, lebegő, örök gát, az elmúlás. Olyan finoman idomul a mindenhez a kusza játszótéri zaj, s szinte elveszik a némaságban a villamosok halk csörömpölése. Hátamat a koszos plexi lapnak vetve várok, várom talán szembe jön a reménytelen átkos álom, csak hogy egy pillanatra összerezzenhessek, s érezzem a bűn gondolatának heves koszfoltját a tüdőlebenyem csücskén. Ahogy izgágán fészkelődik, bele-bele mar a húsba, kedvesen elfogyaszt, felhasznál és én átadom magam neki. Hiszen mindig is átadtam. Olyan izgalmas egy picit elbújni a gondolataim közé, és a „vajonokkal” játszadozva, „talán” várat építeni. Fejemben, a rakparton még most is virágoznak a cseresznyefák, és a víz komor mélyén az ölelő otthon sodor délnek, oda, ahol nem kérdeznek meg soha többet, hogy tisztában vagyok-e tetteim súlyával. Nem akarok többet a falakhoz fordulni oltalomér, vállalom az arcom, nézzétek, keressétek benne a hibát, oly hiába, hiszen csak én vagyok az ki el tud aludni a legzajosabb fényáradatban is, hiszen ha akarom, ti nem vagytok körülöttem és én is csak kósza gondolat vagyok a teremtés monoton litániájában. Lassan félek a víz alá vágyni, félek, hiszen mindőnk része a halál, így a bélyeg ha nem is adott, hát választott, de a játék igen is komoly dolog, nem szabad, hogy otthonomra leljek odalent. Én az éjszakát választom honomként, a lágy napvégi szellőt, mi körülfon, a libbenő fényszoknyát a házfalakon, s a csalóka fodrokat abban a másik közegben. Ott rajta, ott benne. A levegőhöz túl könnyű vagyok, s talán a nemlét az, mi a folyam mélyére csábít, had hallgassam a távoli tájak himnuszait egy világnyi membránon át.
-fegyvernekylevente
|
|
|
|
|