Annyira rideg. El sem tudom mondani, hogy mennyire nélkülem valónak tűnik most a környék, s csak a fák suttognak fülembe, nyugodtan imbolyognak a magasban, őket hallom, ők befogadnak, visszavágyom közéjük. Fiatal vagyok még ide, s kell valami ami felnevel, s talán a halállal ébredek majd rá, merre is kellett volna mennem. A rétek mind csupa hívogató nesz, s az ég alábukik a domboknak, megvagy megtaláltalak, gyere velem játszani, játszunk embert, játszunk igazat. A csupasz utak varázsa, az új, az idegen, hallatlan arcátlansággal löknek el, mások életének színtere az, nem enged, hogy levegőzzek. Szeretem, de ő nem nevez nevemen, csak te tudod, hogy is hívnak igazából, s te neked kell tartanod ezt a titkot örökre, hogy ne vénüljünk meg soha, és mindig tudva maradjon az esszencia, hogy hol rejtőznek a lombok tövében, a nap lehullott foszlányai. Ölelj át és megnyugszom, ne engedd, hogy elragadjon a sarkokban rejtőző árnyalak, az élet súlya, a létezés. Nem akarok már tovább köztük lenni, nem honom a zajuk. Terhes már a vigasság mely pusztít, megfertőz, elfáraszt és kiéget, olajt nem vágyok tovább játszani. Kormolok, itt köztük csak kormolok, de ha hátad selymét szegi ujjam vége, tudod mit jelent, hogy fáj, hogy karmolok, akkor tudod, hogy itt vagyok. Gyere velem örök tópartra, nem fogunk haragudni, az tőlük ivódott ide. Nem kell félni, ujjadon a gyűrű, majdan a vízen hullámzó fodor lesz, mit kezem fog vetni. Csak halkan, csak csendben, hiszen közel húzódva, ott vagyok benned, csak engedj feloldódnom, átszivárgok a bőrödön, s te is megszűnsz másképp gondolni magadra.
Látod ott a felhők mögött azt az apró pontot, látod azt ami nincs ott, s csak ha elhiszed, hogy vak vagy rá, csak akkor nem tudsz megfelelni a feltett kérdésre, hogy: kire is találtál magadban?
-fegyvernekylevente
|
|
|
|
|