| Akárhányszor egybe próbálom gyúrni a darabokat, mik igazából túl merevek az idomuláshoz, egy szögekkel sarkított, illeszkedő, de kényelmetlen amőbát teremtek. Ha formára formálni próbálom, hát ismételten taszít, széthullik, s csak a mag, a szándék marad, mi önmagában csak sebeket húz a puha bőrön. Ha nincsen a kezemben, nem kell, de ha más nehezedik a pólusaimra, megveszekedetten hiányzik. Hiányzik az ismert, az alkotott, a megteremtett hiba. Lehet, hogy az életem, nem megfelelően amorf üresség, a teljesség befogadására, s csak kitölteni lehet, azzal, mi valaha még el is veszett benne. De idővel átértékelődnek a dolgok, nem jutnak eszembe már olyan sokszor a tarka rétek, a sípoló mezők, a keserű melankóliával bólogató, folyó menti fűzek. Nem tudom már elmesélni, azt, hogy: hogy érzem az eltelt éveket, a jelen volt az akkor is és mindörökké. Elveszett a teljesség ábrándja, nem tudni már, merre mutatott az álom végtelen sóhaja, nem maradt meg az izzás, csak a tudat, hogy volt, és az idegentől való hitetlenkedő, szkeptikus távolságtartás. Vagy szűkült a tér, vagy kinyíltak a virágok, s már nem fér el a réten a tavasz. Kiköltözött az utakra, elköltözött egy tágasabb világba, ahol még nem roskadtak magukba a tartó oszlopok, ahol még nem feketedett be a tó tükre, amit lassan felver a gaz, s a nádasból elköltöző vadkacsák helyét, nyálas, vartyogó békák veszik át. Tisztulni kell, s új apróságból nagyot alkotni, hogy elbújhassak a szögletekben, és végre valahára, ne kelljen soha többet a félfordulat árnyékától félni.
-fegyvernekylevente
|
|
|
|
|
