Amit most mondok, az értik a fákon csüngő varjak utódai. Fáradt szárnyú verebek. Néha én is érzem, sőt, többször mint hittem, de reményt kelt a kikelet, s a nap, hogy újra finom sugarait a bordák közé rejti, itt vagyok, ölelj, hiszek benne, hogy átlépjük az árkot. Mindent elfeledve, elveszve a kapuk zajában csak a csendet keresve, három s négy szótagon keresztül. Én is hallottam mindent, amit a füstölgő kémények szóltak, de nem adtak rá okot, hogy bízzak bennük. Alkalom adtán, az utcára szórom majd az örömöm. Olyan hihetetlen, hogy csak szaladnak, újra az ujjak, s a peronokon, lényegét látom a közelgő, leendő múltnak, tudom utaznod kell. Viszlek. Ismerem, egy ezredben hasonló izét az íznek. S az a legfurcsább, hogy ott vagyok, hogy vágyak nélkül, s nem kellett futnom, de mára hideg kezeim foghatnak egy biztos pontot. Arctalan masszává olvadt a világ, csak én vagyok, s ismételten: itt vagyok. Itt, valahol ott a messzi dombok erdejében, ahol a sárga avar nem rejt semmi nemű szándékot. Nem akar magához ragadni, s ellökni is túl kegyes, nem emel, nem taszít, csak a légtelen űrbe temet. Nem létezni igen is jó, hiszen te is tudod. Óvatlan neszezés nem riaszt s a kürtök mind hamuval tömve, fújjátok bolondok, a ti törésetek lesz zajba költve.
-fegyvernekylevente
|
|
|
|
|