Hanna lányomnak
Ha kéményen bedorombol, jó helyen vagy, ne ficánkolj, ülj meg itt most halkan, szépen, és merülj el a mesémben.
Egyszer élt egy bús remete -tudod kinek sosincs kedve emberekkel barátkozni, kis állatot simogatni.
Magányos volt, nem is boldog, azt sem tudta milyen dolog ha táncolnak kis koboldok -egytől én most puszit lopok.
Nem kapott ő tündércsókot, kis mesét sem, hogy ha jó volt, így élt hát a bús remete, remetének bús gyermeke.
Mikor indult nagy sétára, rátalált egy őzgidára. Őzikének sírós kedve könnyeket csalt a szemébe.
Hogy is történt azt sem tudta, de az őzet befogadva mintha egy mag kelne benne, könnyvirágot hajtott kedve.
Befogadta, megetette, kis tűz mellett melengette, nem engedte ki a hóba, gondoskodni akart róla.
A nagy télnek lassan vége, nyulat fogni ment a medve. Barlangjában megéhezett: -Éhen halok! Enni megyek!
Nyulacskának semmi híre, őzgidának sírós kedve csalta éppen akkor arra, gyomra kordult meg a hangra.
Talpa alatt hó ropogott, és az ajtón bekopogott. Fenegette csorba fogát megtölteni korgó gyomrát.
-Hej remete engedj már be, éhes vagyok, mint a medve. Őzedet én megkóstolom, de életed most meghagyom.
Kis őzgida úgy remegett, medvétől félt, sírást rezgett. Bús remete azt sem tudta mit is tegyen -nem tanulta.
Anyám szíve bizton tudja, sóhajtott fel a kis gida, szavam nagy szél ha elvinné, és letenné anyám mellé…
És a sírós ˝segíts˝ szóra ráült a szél, lovagolta, vitte messze, egyre tova, őzek lakta rét zugába.
Oda szépen lefektette, a hidegtől élesztgette, simogatta, cirógatta, zengő hangját hozzáadta.
A halk sírás erősödött, majd megállt az őzlak előtt, bekopogott, bezörgetett: -Testvérkéim segítsetek!
Édesanyám, csak egy szóra! Ne térjetek nyugovóra, keressetek hamar engem, elvesztem a rengetegben.
Szót -én tudom- nem fogadtam, erdőn, mezőn csatangoltam, hófúvásban eltévedtem, kérlek, hamar gyertek értem.
Befogadott jó remete, áldott legyen minden lépte, enni adott, inni adott, de egyedül majd´ megfagyok.
Hideg van itt, kívül- belül, didergés a házra terül, veszett medve morog már kint, remetében félelem ring.
Ezt a szél így elbömbölte, fagycsendet tört énekelve, kinyílt hamar a kis ajtó, ott zokogott jó őz anyó.
Kicsi fiát már siratta mert egy szörnyű farkashorda tanyázott ott akkor télen kerek erdő szegletében.
Belesírt a hófúvásba, útnak indult szél nyomába, patája a jeget rúgta, fáradságos volt az útja.
Szél vezette, simogatta erdőn innen mezőn túlra, vezetgette, segítette, ha tehette vitte… vitte…
… vitte messze, ahogy bírta. Testvéreit ő is hívta: Nagy szeleket -mind testvére- de Föld anyjuk nem engedte,
mert ha néha találkoznak jeget vagy épp aszályt hoznak, özönvizet, vagy jéghegyet olvasztanak egyet-egyet.
Ezért aztán bölcs természet egymástól így tiltja őket, éljen úgy mind, ki-ki maga, nem élhetnek együtt soha.
És a nagy szél szíve szakadt sírva látni őzgidánkat, mert az bizony elcsatangolt, családjától elbitangolt,
nem tiltotta senki soha, hogy szívéből térjen haza. Jó anyjának sosem ártott testvérkékkel hogyha játszott.
Mondta a szél: Megtehetem. Kis őz anyját megsegítem. Odaviszem, meg is óvom, elkísérem a nagy úton.
Mikor a kis házhoz értek, nagy jeget fújt a medvének, attól el is inalt haza, elmaradt az őzvacsora.
Őzanyácska szemén könnyek, hálát rebeg remeténknek, mert az fiát megmentette. Virággal telt meg a lelke,
abból egyet leszakított, mivel a hős szíve sajgott vigaszul így odatette, remetének bús lelkébe,
lélekvirág így lett benne. Kis őzgidát megszeretve nem akarta azt magának,´ visszaadta az anyjának.
Így történt vagy ezer éve, de mesémnek nincsen vége, jegek szele még segített, megenyhült míg hazaértek.
Volt nagy öröm, ficánkolás, sok őzpuszi, viháncolás, tombolt a tél, de a hóban kis virág nyílt azon nyomban.
Mert míg a szél csendesedett, magányos fagy is könnyezett, leheletét visszaszívta, őzeket így védve, óvva.
Kis őzike lépte nyomán ma is nyílik szép hóvirág, így a hóban mikor látod, csodáld meg a hóvirágot.
Legyen mindig emlék, csoda, minden virág, állat nyoma, kiket szeretsz, és ha félnek, legyen miről majd mesélned,
mikor a szél üvölt, tombol, fákat széttép, tetőt rombol, vagy csak lassan, lágyan, szépen bontja hajad picit éppen.
Jusson akkor majd eszedbe milyen magányos a kedve, családjától különváltan tör, zúz, rombol a világban.
Most már tudom, hogy a szélnek nem is hiszel, csak mesémnek, tőle gida eléd toppan, virágillat az orrodban.
Fogd meg gyorsan anya kezét, kérd meg mondjon még egy mesét, és a szelet ne féld többet. Magányos Ő. Vagy eltévedt?
|