- Csókolom! Hát te merre bóklásztál, puncis? Jól eltűntél!
- Szia. Igen, dolgom volt.
Fontos dolgok. Például bevenni naponta több marék gyógyszert, mindent kihányni és csontsoványra fogyni.
- Jól vagy, drága?
- Voltam jobban is. Beszélnünk kell.
- Húú, ez most komolyan hangzik. Menstruálsz? :)
Elmosolyodott. Csak ő tudja mindig zavarba hozni.
- Neeem. Bár kicsit kába vagyok. Pár pirula mellékhatása.
- Nocsak. Mit szedsz, szivem? Fogyis bogyót? :)
- Nincs rá szükségem...Beteg vagyok.
- Te szegény. Te is elkaptad az influenzát? Nálunk egy csomóan kidőltek miatta.
- Nem, ez kicsit komolyabb. Sokkal komolyabb.
- Mi a bajod?
- Nem mondtam eddig, mert reménykedtem, de úgy tűnik, hiába.
- Ezt hogy érted?
- Haldoklom.
- Most hülyéskedsz??
- Ilyesmivel nem viccelek, te is tudod.
- Kórházban vagy?
- Ott.
A szomszéd ágyon a harsány nő köhögő rohamot kapott. Még a nevét sem tudja, de hát képtelenség két szót váltani vele. Úgy káromkodik, mint a kocsis. És jó hangosan. Ez az ő reakciója a halálra; összeaszott, alig bír járni, de szitkozódva csinál végig mindent, és méltatlankodása soha nem hagy alább. Nem adja meg magát egy pillanatra sem a ténynek, amibe ő már beletörődött.
- Rák?
Rák? Rák. Mint a kis ronda állat, amit forró vízbe dobnak, hogy aztán megegyék...de mit is? "IGEN" - gépelte, és a következő sorban bólogató kismacska jelent meg.
- Mióta tudod?
-Tíz hónapja, de jóval korábban kezdődött.
- Kezelések?
- Megvolt minden.
Istenem, milyen nehéz! Hónapok óta csak búcsúzik. Ahogy szűkül számára a világ, úgy köszön el mindentől. A várostól, munkahelytől, utcáktól, , mindentől, ami az élete része volt. A kerttől, a padtól, ahol olvasni szokott. A szobája emlékeitől, a tárgyaktól, amikhez nagyon ragaszkodott, ám mégsem fontosak már. Az emberektől nehéz búcsúzni, akik kétségbeesve kapaszkodnak belé, és kétségbeesésük rá is átragad. Olyankor elfogja a keserűség, átkozódik és sír, és olyan közhelyeken gondolkodik, hogy miért pont ő. De végül mindig megbékél. Eszébe jut, hogy nem is érdemli azt a sok szépséget, ami eddig körülvette. Hiszen észre sem vette őket soha, csak mikor már tudta, hogy lassan kikopik az életből, csak akkor fedezett fel maga körül mindent.
- Ő mit szólt? Hogy viseli?
- "Ő" teljesen összetört, de próbál erősnek látszani. Még mindig tervezget...
- Hogyan tudtad ennyi ideig eltitkolni?? Annyi mindenről beszéltünk. Soha még csak nem is céloztál ilyesmire. Terveztünk mi is!!
Na tessék! Szinte fizikai fájdalmat érzett. Gyónni jött ma ide, és feloldoztatni. Nincs idő sértődésre.
- Beszélgettünk, viccelődtünk... Te úgy reagáltál a sok hülyeségemre, mintha mi sem történt volna.
- Miért, történt valami? :) Szükségem volt azokra a beszélgetésekre. Te mindig megnevettetsz. Feletted mindig süt a nap. :)
- Bizony ám! Melyik kórházban vagy? Imádok kórteremben szeretkezni! :)
Ez ő. Akivel mindig önmaga lehet, mert nem várnak egymástól semmit, és nem számít semmilyen szabály, csak amit érez, és amit gondol.
- Hülye.:)
- Tényleg bemennék hozzád. Szeretnélek látni, átölelni.
Jaj, ezt ne! Érezte, hogy máris könnyek égetik a szemét, torka összeszorul. Megijedt, hogy a sírás kimeríti, és nem lesz elég ereje elmondani, amit szeretne. Pedig el akarta mondani, ha szélbe kiáltott szavak is...
- Szeretlek. Azóta is mindig szeretlek.
- Drágám.
- Hadd mondjam el, ami akarok. Nekem mindig fontos voltál. Korántsem haragudtam rád annyira, mint amennyire mutattam. Túl büszke voltam ahhoz, hogy beismerjem, legyőztél, hogy mindent elfogadok, ahogy van. Megettél reggelire. :)
- Lehet, hogy nem mondtad, de én tudtam. Nem is kell mindig mindent kimondani. Örülök, hogy az elveid ellenére egyáltalán szóba álltál velem. Pedig eleinte nagyon le akartál rázni.:)
- Szeretlek. Hiányzol. Sajnálom, hogy nem mondtam minden alkalommal, amikor lehetett.
- Nem tudom felfogni ezt az egészet, egyszerűen hihetetlen. Muszáj, hogy lássalak! Bemegyek hozzád.
- Á. Inkább úgy emlékezz rám, ahogy először láttál. Emlékszel? Istenem, nagyon be voltam tojva. :)
- Emlékszem. De ne beszélj így! Bármit elérhetsz, csak akarni kell, tudod, mindig ezt mondom, de így is gondolom. Minden a fejedben dől el.
Igen. Minden nap ezzel ébredt, ezzel feküdt, mióta megtudta, hogy beteg. Pozitív gondolkodás, kérem, bármi történik is, csak pozitívan! De érezni kezdte, hogy nincs elég ereje. És a kezelések alatt, mikor gyengén, eltiporva az ágyán fetrengett, akkor ez a gondolat elrebbent, mint lepke az árnyékból, és vele elillant a gyógyulás illúziója is. "Rendbe jössz", ezt ismételgette mindenki, de a szemükben mást látott.
- Igen, talán igazad van.
- Mindig igazam van. :) Most mennem kell, drága.
- Máris? Még alig beszéltünk. :(
- Sajnos. :(
Valamilyen ösztön lehet ez; az állatok is elhúzódnak beteg társuktól. Talán megváltozik a szaga, vagy valahogyan megérzik, hogy nem tartozik már közéjük. Könnyek gyűltek a szemébe, és már nem tudta visszatartani őket. Annyi mindent kellett volna még mondania.
- Hát, jó munkát. Puszillak.
- Majd holnap folytatjuk. Vigyázz magadra, drága.
Csalódottan kapcsolta ki a gépet. A teremben még nem égett a lámpa, hosszú árnyékok nyúltak a falra. A titkára, az ő "napos oldalára "gondolt, és biztos volt benne, hogy neki is ugyanaz jár a fejében.