Csak keresgélt, kotorászott, mélyen a lelkében. Kutatott egy szál után, ami összeköti az értelemmel, hogy választ kapjon az örök kérdésre: mi az élet értelme? A keserűség úgy telepedett rá, olyan fojtogatóan, hogy az már fájt. A görcs a torkában megfeszült, a kín szúrt és szorított. Mint egy haldokló nagybeteg, kitámolygott a teraszra, és erőtlenül belerogyott a karosszékébe. Fejét hátravetve, a támlára hanyatlott. A kellemesen hűvös éjszaka, barátként fogadta. Fáradt szemeivel a derült, csillagos égre nézett. A szomorúság, amit feléjük küldött, mint egy vigasztaló simogatás, úgy tért vissza lelkéhez. A nehéz teher, ami minden sejtjét préselte, most kissé felengedett és már könnyebben lélegzett. Maga sem értette, mi történik. Mintha lágy zene ringatná. Fájdalma enyhülni kezdett. Teste, lelke ellazult, izmai békésen elernyedtek. Az értelem, még mindig makacsul, némán, csak figyelt a sötétben, de a lélek hangja most súgott valamit. A zene egyre hangosabban zendült, majd cseppenként kitöltötte egész lényét, és egyszer csak úgy érezte, eggyé vált vele. Ekkor egy dallam, a magasba emelte, a csillagok közé. Amikor visszanézett a milliárdnyi távolságból, egy vörösen fénylő pontot pillantott meg. A belőle sugárzó fény, mint egy biztonságot nyújtó háló, köréje fonódott. A villanás ragyogásában, fölcsillant benne valami. Valami, amiért élni érdemes.