Rég nem tudok sírni. Könnyeim már elfogytak,
csak üvölteni szeretnék azokért, kik elhagytak.
A temetőben sorra köszönök az ismerős neveknek.
Arcuk bennem mosolyog, bár oly régen elmentek.
Apukám, barátaim, és nagy szerelmem köszönnek,
mikor a sírok között bóklászva a fejfákra tekintek.
Az emlékeimmel a múltba menekülve bolyongok,
milyen szépek voltunk, boldogak, és bolondok.
Ennyi egy élet? Egy sírkő, könnyeket csaló emlék?
Egy fekete márványkő. Csodás ember volt nem rég.
Lehajtom fejem, régen elfeledett imát suttogok,
Veletek voltam, vagyok, és... veletek maradok.
Egy női test botorkál, a temető kapuja felé tart,
szíve, lelke rég itt hagyva, szerettei védik majd.
Miért nem jön a megváltás, nincsen kegyelem?
Üres test az Úrhoz szól: miért tetted ezt velem?
Bűneim oly nagyok voltak? Megfizettem érte.
Ha lelkemet elvetted már, testem is vedd végre!
Ám az Úr a felhők közül csintalanul mosolyog,

Ígéri az üres testnek, várnak rád szép holnapok.
És az eltemetett lélek visszaszáll az üres testbe,
Nem tudom, hogy átok-e ez, vagy én leszek az
Úr kegyeltje??

Tisztult lélekkel várom a hajnalban kelő Napot,
tisztult lélekkel nézem a rám ragyogó csillagot,
egy új életbe lépek óvatosan, halkan, és lassan,
ügyelve hogy a szép emlék velem maradhassan,
új fejezetet nyitok az „Életem” című könyvben,
tudom, keserves út lesz, nem megy ez könnyen,
de érzem, hogy a régi fájdalmakon győznöm kell,
ígérem Neked Uram:
Soha- soha nem adom már fel!

Visszamegyek a sírok közé, mosolygok a sírfákra.
Kérlek, segítsetek nekem élni a megújult világban!
Apu gránit kövén arany betűkön villan a Napsugár,
„Kislányom, mi veled voltunk, leszünk, és végre
V e l e d nevethetünk már”...

A temető kapunál álló anyóka meghökkenve látja,
mikor lehajtott fejem felkapva, mosolyogva
a Napba nézek,
és nevetve lépek
az emberek közé az utcára.